Emlékszem, gyakran játszottunk orvososdit. A mézes fülpálcikát is te találtad ki! Szégyelltem, mint a borotválást.
Ma egy sávban úsztunk. Húsz éve nem láttam ezt a macskaszemet! Olyan intenzitással tempóztál, hogy megijedtem nekem jössz, mint mikor nem hagytam megnézni, hogy van-e aranyerem. „Nincs, nem érted? Nem csillog a bugyimban soha semmi!”- mondtam.
Vízcseppjeid hozzám értek. Elpirultam.
Nem volt rajtad bikini felső. Bokádra volt kötve. Akár egy uszony.
Csak te lehetsz!
Elsüllyedek!
Az arcom ráfektettem a vízre, s úsztam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Már a parton állva hallottam:
-Gyönyörű vagy most is, mint a kórházban!
Hirtelen meztelen lettem én is. A törülközőt gyorsan magam köré tekertem. Futottam, csak a lábaim tudták hova.
Az autómnál álltál, egyik lábad és hátad neki támasztva.
De jól néz ki ez a ruha is rajtad!- gondoltam.
Leejtettem a kulcsot. Fejembe szökött a vér.
- Tudtam, hogy sárga bogarad csak neked lehet. Megiszunk egy kávét?
Istenem, dehogy akarok!
Mindent kitaláltam, hogy csak pár percig kelljen téged látnom.
Szégyellem.
-Akkor holnap ugyanekkor itt! – vágtak ollóként belém szavaid.
A rádióban Michael Jackson Bad száma szólt.
Azt hiszem, a felajánlott ösztöndíjat mégis elfogadom. Talán még nem késő. India mindig is vonzott, és a piros csepp-pötty mindig ott lesz a homlokomon!
A rohadt életbe!
Oxigén-maszk az arcomon. Hol vagyok?
Nincs mit szégyellnem, nincs mit szégyellnem! Gyerek voltam!
Még nem lehet itt a holnap!
