Eltemettem szerelmed. Sírja lelkem mélyén nyugszik,
hiánya, mit magányban siratok, el nem múlik.
Fagyos szél söpri végig, nyomában ridegséget hoz.
A fagyott föld milliónyi jégvirágot bont.
Az ég végtelen sötét, sápadt hold az úr,
homályos fénye száz láb mély kútba húz.
Csábít az örök, hívogat a létbe,
mégis maradnom kell. Maradnom kell e zord télben.
Végesen élni, s tudva, fel nem kelhetsz,
a múltnak adni tested, hisz már nem szerethetsz.
Jobb lesz eltemetni, s megérteni, nincs tovább,
mint reménykedni, várni s várni a hamis csodát.
Hófedte sziklák alatt koporsóban dalol holt szerelmed,
fekete szalagot táncoltat a csípős szél feletted.
Gyászol lelkem. Magaddal vitted egy darabját.
Eltemettem. Halkan dúdolom a régi idők dalát.
Maryam - július 23 2009 21:51:37
Fájó elmúlást idéztél...
Maryam
Metallica - július 24 2009 06:12:43
Igazságod vagyon a versedben kedves Theodora. Jobb túllépni egy megromlott kapcsolaton és eltemetni a lelkünk mélyére. tudnunk kell újrakezdeni, mert az élet megy tovább. Később már csak egy szomorkás emlék marad a múltból. Versed tetszett.
Szeretettel: István
