|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
P-08
GYERMEKVARÁZS-EMLÉKVARÁZS
Csacskán csacsognak bennünk a kacagó gyermekkornak zamatai, melyekből más és más hangulatok, élmények, benyomások és érzések a belső kincsestárainkban laknak. Ezek mindkettőnk élethelyzeteiben időnként másként, és másként csillannak fel, de bukéjuknak aromája egyformán a zsigereinkben él.
Messzi távolból, kergetődző nyári szellő hátán egy harangnak hangja rezeg, mint csilingelő tündérkacagás. Varázslat parazsán táncolva, dalolva rezdül bennem az emlékezet a tiszakécskei református templom megkonduló harangját idézve. Kécske, a Tisza – kacarászó gyermekvarázs. Gondolat – emlékvarázs, egy tőről fakadó édes gyermekgyökér. Amika, Nagyapa a két tiszakécskei öreg, kik egész évben csak arra vártak, hogy eljöjjön a nyár. A nyarak hozták nekik a megkettőzött fényű napsugarakat, mert jöttek az unokák, és színes, hangos viháncolásuk betöltötte az apró szobát. De várták a két pesti lányt a játszópajtások is.
Szabolcska park elől indult, és érkezett a távolsági busz Pestről. Amikor már nagyobbacskák lettünk, szüleink feltettek minket az Engels téren, és a kalauz bácsi védőszárnyaira bíztak. Karcsi bácsinak hívták a kalauzt, aki Tiszakécskére megérkezvén átadott minket pakkostul együtt az ölelő karokkal váró nagyszülőknek. A park tele volt bordópiros levelű bokrokkal, amit mi szorgalmasan kóstolgattunk – leveleinek savanykás íze még most is az emlékeimben újraéled.
Tiszakécske, már a neve is mutatja, a Tiszával való kapcsolatát – a partján fekszik. A napi kilométeres sétáink le a Tiszához, hogy fürödjünk, számunkra elmaradhatatlan volt. Szőlősök és gyümölcsösök között vezetett az alföldnek lágy, szőke homokjával beterített kanyargós – a „sí-sí sárkányút, sü-sü sárkányút” kitalált, költött gyermekmondóka ritmusára bot húzta – útvonala a folyóig. Míg leértünk, többször is kénytelenek voltunk a hatalmas diófák alá menekülve hűsölni a napnak izzó lövetű sugarai elől. Lábujjaink közül vidáman fütyörészve bukkantak elő a finom homokszemek, hogy versenyt fussanak az égen tollászkodó felhőkkel. – Dehogy kellett nekünk a cipő, a szandál! Az volt az első, hogy lerúgjuk, és egész nyáron mezítelen lábbal járjunk, szaladgáljunk. Talpunk alatt érezzük a kövek szúrását, az égető homok forróságát és az iszapnak cuppogós ragacsát. Hu, micsoda élmény, pedig de kapkodtuk sokszor, hogy sütött, hogy szúrt! Aztán ősszel, a nagy Budapesten hetekig véres sarokkal bicegtünk, de azt a mezítlábas élményt, és azt az érzést nem cseréltük volna fel semmiért sem, mert számunkra az a határtalan szabadság üde levegőjét idézte. – Atyám, az öregmentős a mentőladikjával nyarakon át az őrző-védangyalunk volt. Nem véletlenül ragadt rá ez a ragadványnév, mert egész nyáron őrködött életünk felett. De sokszor is kísért aggódó, féltő, figyelő szeme minket, amikor az ifjúság forrófejű gőzében a félelemnek kajánul a szeme közé nevetve, s azt nem ismerve kemény karcsapásokkal szeltük át a Tisza selymes vízét, és megnyugodott sóhaja szállt utánunk a túlparton felkapaszkodó látványunkkor. A meredek parton felmászva csendesen susogó jegenyék vártak ránk, és a gyümölcsfák roskadozó karjaikat nyújtogatták érő gyümölcseiket kínálva. Dézsmáltuk a túloldali szilvafa éretlen gyümölcsét és tömtük a mindig éhes kamasz hasunknak. – Miért is csábított volna minket az érett gyümölcs, ami mindig volt otthon?
Emlékszem még a Tiszán elúszó pöttyös – Apu hozta – labdákra. Bizony egy nyáron több labda is a Tisza hullámainak játszótársává szegődött. Azok a pöttyösök! Hatalmas nagyok voltak, hol kékek, hol pirosak, mikor mit kapott a hétvégeken minket meglátogató, várva várt apukánk. Játszottunk volna mi naphosszat „árokcsüge” játékot, amikor egyikünk az árokban állt és az átugráló társak közül egyet kellett elkapnia, hogy helyet cseréljen vele. Juj, de jó is volt az! Készítettünk bogáncsból bababútort, és esténkét a pöttyössel „kidobósat” játszottunk. Rendíthetetlenül őriztük másoknak a libáit, bürgéit, és égő lendülettel vetődtünk nyomukba, ha egy-egy elhagyta a legelésztetésre kijelölt területet, miközben csikófogaink alatt serényen tökmagot roppantottuk. Amikánkat, nagymamánkat nyárról-nyárra nyaggattuk, hogy vegyen már nekünk egy-egy libát, vagy bürgét, hogy legyen saját – hát nem lett, így végül megelégedtünk a másokéval!
Vasárnaponként betanult énekekkel, mondókákkal játszottunk színházi előadást innen-onnan összekapart régi ruhákban, kalapokban, hatalmas ócska cipőkben botladozva. Hetykén forgattuk göcsörtös bot sétapálcánkat, és a fejünkön a cilindert egy lyukas bödön pótolta. Még jegyeket is készítettünk, és árultuk az előadásra a két ház közötti füves kisközbe csalogatva a nézőközönségünket. Az ünnepnapokon fellebbent a játékfüggöny, és a hálás közönség – aminek természetesen a legjava családtagokból, és kispajtásokból tevődött össze – tapsvihara közepette boldog fénylő arccal és csillogó szemekkel hajlongtunk.
A kaput nem ismertük, csak ha szüleinkkel, vagy nagyszüleinkkel jöttünk-mentünk, mert mi, mint a macskák hol a kerítésen, hol az ablakon másztunk be, még nagykamasz korunkban is.
Itt ért el az első szerelem édes-gyötrő íze is, és az első csók mámorító, pironkodó érzése. Kapáltam én naphosszat a krumpliföldön minden zokszó nélkül, csak hogy vele lehessek. Akkor láttam életemben először kapát, és csak a tankönyvből ismertem a krumplinak a virágát is. Hiába volt fiatal a testem, aki nem szokta a szántást…., hát bizony délutánra sajgott minden ízem-porcikám. Aztán este be, a falu másik végére, a moziba. Dehogy hagytuk volna ki, még félholtan is! Égi harsonák zengtek füleimbe, amikor a homokba hozzám írt szerelmes versének soraiból még a nevem kezdőbetűi is kikerekedtek. Örömmel hozott-vitt kerékpárja rúdján utaztatva, le-fel a Tiszához, de egyszer aztán a nagy szerelemben, zsupsz, az árokban kötöttünk ki. Éreztem én a sajgó karomat, hisz mindketten biciklistül ráestünk, de mit nekem (!), még aznap is átúsztam a Tiszát. Másnap aztán kiderült, hogy van egy belsőtörésem, így a verőfényes nyár többi része begipszelten röpült tovább.
Mi, a két agya-lágyult leány a kukoricagóré mellett gyújtottunk rá először, s krákogva köhögtünk majdnem megfulladva a lenyelt keserű füsttől. Azt hittem majdnem belehalok, de csak szívtam – haj, de nagylánynak éreztem tőle magamat!
A harangszó, a játéknak a vége, az eljött est szava. Hazahajtott állatok nyakában a kolomp csendes hívó szava. Kapukban bebocsájtásra váró tehenek el-elbődülve, teli tőgyekkel várakozón álltak. Szénásszekér rúdján imbolygó apró, logó lámpafények, mint csepp, kis szentjánosbogárkák, és a tintaégen hunyorgó szemű apró csillagok kísértek minket a frissen fejt, habzó tejért induló napi utunkon. A földön, lábunk alatt lehullott szénaszálak ákombákomja zizegve dudorászott. Orrunkba beült a levágott szénák illata és az állatok alól kidobált trágyák szaga. Holdfényben a kis tó körül álmukra várva kuporogtak az olajfák, melyeket sötét árnyuk duplájára növesztett. Matt-ezüst keskeny leveleiken és bogyóikon megpihenve a Hold mosolya fészkelt. A bekapdosott bogyóknak fanyarkás-kesernyés íze horpasztotta be arcunkat és húzta össze szánkat „o” betűre. Fejünk felett fenn a tejút, és a lábunk alatt lent a poros út. Jaj, amikor borult a kanna, és folyt a fehér, most fejt, tiszta tej! Vegyülve a föld porával tekergően futott, és csíkjának ábrarajzában már ott szunnyadt a szertelenségünkért a bennünk ébredő félsz is. Aztán otthon, a házikenyér! Meleg, kerek, vajjal olvadt – érzem ízét! Húgocskám te is érzed még ízét?
Jöttek-mentek a nyarak és a boldog, felejthetetlen nyaralások. Teltek-múltak az évek, felcseperedtünk, és a kamaszlányokból felnőtt asszonyok lettek. A kécskei öregek elmentek, sőt szüleink is követték őket. De gyermekvarázsunknak-emlékvarázsunknak képei egyformán erőt adva lüktetnek tovább életünkben, és biztos irányt mutatnak utunkon, melyet kísérnek szülők, nagyszülők óvó árnyszárnyai. A képek ébredtek, tovatűntek, emléktárházam burjánzó gazdag barlangjából előléptek, majd újra elrejtőztek. E mese-csoda tündérország nem csak álom volt! Bűvölet bűvkörének bűvöletéből kilépve, valóság valós mezsgyéjén már Húgocskám, csak te meg én van! Ketten maradtunk!
|
|
|
- augusztus 08 2009 14:57:56
Nagyon bájosra, gyerekesre akartad alakítani a stílust, de sajnos negédes lett. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2025. július 04. péntek,
Ulrik napja van.
Holnap Sarolta, Emese napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
