Ahogyan eltűnik az utolsó napsugár,
Szürkülni kezd az Ég.
Majd sötétbe borul minden,
és leszáll az éj.
Feltekintek az Égre
Csillagok ezreit látom.
S fényükben a te arcodat,
mely most is halhatatlan még.
Tudom hogy velem vagy,
és nem engeded el kezem.
Hisz érzem az illatod,
S kezed mely egykoron simogatott.
Távol vagy tőlem,
Messze hol körülvesz a béke.
S Te nem küzdesz már
Lelked pihenni vágy.
Sietnék én is hozzád,
de hosszú még utam.
Arcod pillanatnyi képe,
Segít át ezer bajon.
Mert kit őszíntén szeretünk,
Szívünkben él…….
Nem tudom még,
hogy merre índuljak.
Higgyek-e a mesékben,
vagy a valóságot éljem?
Bármerre is sodor az ár,
Szívem akkoris csak egyedül téged ímád.
S holnap újra fel kel a Nap,
Kitisztul az Ég.
Elmúlik az Éj,
És megszűnik az Alkony.
Arcod eltűnik,
mert vakítani fog az erős fény.
S ki tudja mikor látlak újra,
Téged ki most már a Mennyben él.
ZETA - július 29 2009 07:48:45
Nekem tetszik a vers gratulálok! Üdv: ZETA
Kondrakati - július 29 2009 08:42:23
Nagyon megható ez a vers, mely gyönyörű képpel indul, aztán a jelenségek érzésekké finomulnak és a vége bár szomorú, van benne egy szikrányi remény.
Berenike - július 29 2009 09:02:39
Nagyon szívhezszólóSzépen megírtad,gratulálok!!
