|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
P-23
Fes
Péntek 13-án D és én útnak eredünk Malagából. Pár óra alatt elérjük busszal Tarifát, oda-vissza jegyet váltunk a kompra, meglátogatjuk a parti dűnéket, mászkálunk a kövek között benedvesítjük a cipőnket-lábfejünket. Tűző napfény, csendes vizek, szörfösök réme, hajózók álma. Át is kelünk 45 perc alatt a szoroson, még világosban láthatjuk a tangeri tengeri kikötő. A parkolóban hosszas alkudozásba bocsátkozunk a hiénákkal, majd beszállunk a legleleményesebb sofőr autójába, aki kihasználva a nagy ricsajt, halkan megegyezik velünk a háttérben. Az állomáson nincsenek vonatok, az előző hetek esőzései miatt egész Észak-Marokkó vasút nélkül maradt, így busszal kell megtennünk a fele utat, majd ott már vasútra szállhatunk. Mázli, tíz percen belül indul a vonat. Persze euróban nem fizethetünk a jegyért, hiszen ez egy állami cég, de sebaj, hopp egy váltó mindjárt az épület sarkában.. „nem, nem, mi nem váltunk, tessék csak az automatához menni”.. az automata, láss csodát, épp nem üzemel, vissza az előző – emberi – váltóhoz, most már kénytelenek kiszolgálni: háromszemélyes üzem: egy férfi elmagyarázza nekünk az egész igénybeveendő procedúrát, egy fátyolozott nő adminisztrál, telt gyűrűs hennás kézzel, lassan gyöngybetűkkel, egy másik öltönyös férfi pedig a kulcsok őrzője, s a bankjegyek számlálója. Szaladok vissza a pénztárhoz haladékot kérni: ’machi muchkel’, azaz ’semmi gond’.. végzünk a váltási művelettel.. fizetnénk ki a jegyet, de már nincs, szállnánk fel a buszra anélkül, de már hely sincs.. Következő busz este fél 6-kor. OK, tehát táskák fel a hátra, irány a város, kajalesés.. a marokkói konyha magával ragad, régen találtunk ennyi ízt egy tányéron..számlázás a szokott módon, liberálisan értelmezve az aritmetika szabályait.. de nem hagyjuk magunkat.. Aztán a vasúthoz visszafelé kecskét hajkurászunk, kaftánokat, papucsokat, kapucnikat bámulunk.. Már másfélórával az indulás előtt megint az állomáson vagyunk: nem is baj, hiszen elfelejtettük átállítani az óránkat marokkói időre, ráadásul a vonatpótló – mit ad isten – negyedórával előbb indul. Hajnali fél egyre elérjük tehát Fezt.
Taxi, rövid alku, riad felépítésű ’hotel’ – lepukkant, romos épület, álmából riasztjuk fel az éjszakai portást, de kedélyesen fogad, hamar megvan a 40 DH-os (EUR 4) ár/fő/éj, s forró vizes zuhanyt is ígérnek mellé, bár erről másnap kiderül, hogy egy a falból derékmagasságban kitüremkedő vízcsap, amelyből csordogál a hol langyos, hol forró, hol semmilyen víz, s mindezt egy zárhatatlan, penészes, mohás, hűvös, romos teremben. A pokrócokban nyilvánvalóan rovarok laknak, a kilátásunk viszont pazar: vízimalom, zöld liget, ódon városfal. Reggeli nem jár ugyan a szálláshoz, de kikunyeráljuk: egy szőnyegboltban, direkt marketinggel egybekötve költhetjük el a sivatagi étket, ami csípős csicseriborsó-főzelékből, berberkenyérből és TEÁ-ból áll (a sokszor visszatérő, Észak-Afrika-szerte népszerű cukros zöldtea-menta keverékről, avagy a berber viszkiről van szó természetesen) Városnézés, zsinagógák, zsidó temető, ahol a tárlatvezető folyamatosan ölelget minket fényképezkedés ürügyén és bátorít, hogy menjünk fel a rabbi helyére az emelvényre és kezünkben a Tórával pózoljunk a fotón. Járjuk tovább a várost, benézünk minden sikátorba és ügyes alkudozásunk jutalmaként tömjük a hasunkat: csonthéjas gyümölcs, puszedli, haltál, csípős csigaleves, halas kuszkusz-szeletek kurkumával, ízű paradicsom, avokádó ízű avokádó, arabkenyér, berberkenyér, kandírozott gyümölcsök. Kétféle palackozott vizet árulnak 5, ill. 6 DH-ért, de állítólag csak az egyik alkalmas ivóvíznek. Folyton lesben állnak a guide-ok, hogy megmutassák nekünk a várost, az igazolványos, idősebb idegenvezetők nem ránk utaznak, hiszen hátizsák nélkül is hátizsákos turistának nézünk ki, a nemhivatalos guide-ok – fiatal szépfiúk – viszont nem hagynak békén minket, s ha nagyritkán visszaköszönünk valamelyiknek, az egyből elkezdi bizonygatni, hogy ő bizony nem profi, csak szívből szeretne segíteni nekünk, s nem vár ellenszolgáltatást. Akad néhány köztük, akiket sehogy sem sikerül levakarnunk, ezek követnek minket, magyaráznak, mi meg nem győzzük bizonygatni, hogy csórók vagyunk, s nem reméljenek egy centet se tőlünk. Délután minitaxiba szállunk, irány a város széle, majd onnan grand taxi, de nem kisbusz, ahogy vártuk, hanem egy régi merdzsó, amibe érdekes módon hét ember is befér: elöl a sofőr, ketten az anyósülésen, hátul pedig négyen zsúfolódnak össze. Félóra alatt Fes megye egyik kisvárosában vagyunk, rengeteg piknikező ember, hiszen vasárnap van, csupa zöld minden, hatalmasak a fák, jobbára kontinentális a növényzet. Felgyalogolunk a vízesés eredetéhez, mászkálunk a sziklákon, az úton szamarakkal, kecskékkel és parasztokkal találkozunk. Hazafelé beugrunk a souk-ba és megvesszük a tagine alapanyagait: a fiúk a szállodából első osztályú vacsorát készítenek, evés után dob és taps, muszáj részt vennünk, ha nem akarunk megfagyni (fűtés Marokkóban nincs, s az éjszakák így februárban azért igen hűvösek).
Másnap ellátogatunk az egyetemre. Egyórás sétával érjük el a campust (New Fez, kertek, vadvirágos mező, burjánzó-buja természet az utcák között; királyi pompa, nyomornegyedek, méterenként felszerelt lámpák az uralkodó tiszteletére szolgáltatott díszkivilágításhoz, hiszen e hónapban Fes és a ”marokkói Svájc” között ingázik, síelget; így a palotába most tilos a bejárás, de megközelíteni sem szabad, sőt – mint kiderül – fotózni sem: 5 felfegyverzett, díszegyenruhás őr akadályozza meg, hogy fotót készítsünk a palotát körülvevő kőfalról). Az egyetemre viszont szabad a bejárás. Körbecsászkálunk, megismerkedünk pár emberrel, csevegünk a vizsgadrukkról. Aztán dél felé arra leszek figyelmes, hogy a falat támasztó diákok közül egyre többen csörgetik kulcsukat. Vajon szállást kínálnak vagy csak idegesek? A válasz: ebédidő van, s mivel mindig egy nappal előbb kell megvenni az ebédjegyet, és sokan nem voltak elég előrelátóak, most kulcscsomójuk csörgetésével jelzik, hogy korog a gyomruk, s kupont vásárolnának. Szívesen megkóstolnánk a háromdirhamos ebédet, de sajnos nincs idő. Visszasétálunk, félúton egy parkban pihenünk meg, s lédús marokkói narancsot majszolunk (az egész külváros egy nagy liget, így nem nehéz zöldfelületet találni, ahol lustálkodhatunk). Este elhagyjuk a szállást, s hosszas alkudozás-kiabálás után még plusz 4 DH-t is kiperkálunk a portán, mivel a csak a szállásadók fejében létező szabály szerint délig el kell hagyni a szobát – ha gondoljuk, megmutatják a szabályzatot, de végül nem derül ki, hogy létezik-e egyáltalán ilyen dokumentum.
|
|
|
- augusztus 08 2009 08:21:00
Marokkói utazási napló. Jó kis élménybeszámoló. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. július 04. péntek,
Ulrik napja van.
Holnap Sarolta, Emese napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
