Vágyak vánkosán fekszem.
Álmok paplanával magam
betakarom.
Álom, minden édes.
Hiénák üvöltenek - pőrén ébredek.
Szürke rácsok, körbenőnek.
Lépni nem birok.
Selyemmel aranypókok fojtogatnak.
Kiáltanék, nem tudok.
Vágyakból szárnyakat ragasztok,
a Nap felé szállok, csillagokba öltözöm.
A végtelenben megfagyok.
Szárnyaim letörnek, csillagruhámat elhagyom.
Zuhanok.
Fehérek a halottak.
Henkee - augusztus 19 2009 11:22:35
Nagyon érdekes vers, de jó értelemben Megszemélyesíteni Ikaroszt, aki nem tudott kiszabadulni a "fogságból" - itt ezt nagyon jól megfogalmaztad, különös kifejezésekkel: pl: "Selyemmel aranypókok fojtogatnak"
Egyedül az utolsó mondatot nem értem - elmagyarázod?
gufi - augusztus 20 2009 11:18:38
Kedves Csaba!
Kemény tépelődés, ébren és álomban.
Kűzdelem a mindennapokért,vágy az élniakarásért.
Mégis úrráválik a kilátástalanság, visszazuhanás a semmibe,
gondolatban bolyongás, a holt lelkek birodalmában.
Nagyon kemény emberi sorsot fest meg versed,
a kifejezés módod fantasztikus.
üdv:gufi
heaven - augusztus 20 2009 17:09:38
Felülmúlhatatlan a versed, ilyen gyönyörűt még nem olvastam tőled.
Ne add föl!
Megszemélyesíteni Ikaroszt, aki nem tudott kiszabadulni a "fogságból" - itt ezt nagyon jól megfogalmaztad, különös kifejezésekkel: pl: "Selyemmel aranypókok fojtogatnak"
