Csendkertembe simulva tépem vágyvirágaim
Illatos szirmaik földre hullón hevernek
S mint tengermezők hulláma arcomra peregnek
Agyamba présként tolulnak gondolatláncaim.
Lemerülök benned, vágyón, gondolatban
S felhozom mélységed igazgyöngy fényét
Kagylóhéj tested kitárom félénk
Kezemmel… érintem a foghatatlant.
S míg a rám görnyedt szótlanság szavai kiabálnak
Hangod belenő a némaságba, s megtölti a légüres teret
Simogatón magamra húzom árnyék-kezed
Fölfelé kapaszkodom a léthomályba.
Gyengéden ringatlak magamban
Nyíló meztelenséged tűz-vihara sodor
Egyre beljebb, s míg parázstüzed belém lopod
Örökre szívemre hajtalak.
