Az est fekete kabátja bujtatja a Napot
Sugarai horizont alá merülve fáradtan kihunynak
Csillagokat szórva az égi mezőkre, mélán csitulva
Emlékké oldozzák a tegnapot.
Keresztre feszít a tudattalan tudat
Ezerszer kimondom édes neved
S míg magányom falán mereng az este
Lét-sóhajom hangja utánad kutat.
Rád sírom hömpölygő igémet
Érzelmeim vihar-szálait beléd bogozom
S míg a vén idő perceit lopva morzsolom
Bársony tekinteted íriszét idézem.
Küszöbömön libben a reggel
Harmat-szemei pislogva húznak
Vágyálmaim neszezve hozzád bújnak
S beléd gyűrűzve, sodrón elveszem.
