Tán siralomban, búban, bánatában
Keserű magányában.
Szótlanul cseng a semmi fülében,
S peregnek az oldalak kezében.
Tán igaz, mikor villog szeme világa
Mint a leghányatottabb árva.
S kezében gyilkos eszköz izzadtságtól forr
S megindul a lelke, s a vad porba hull.
Tán igaz az ember, mikor szava tengere
Lassan csordogál hazugság mezejére.
Majd csapong a fonalak közt, lázasan kutat
Mígnem megtalálja a csaló kiutat.
Tán igaz, mikor szerelmes holdsugárban
Csak alakoskodik a bús magányban.
S forró csókban érintett ajkak
Csak megjátszott szavak.
Való igaz lehet dohos szobában,
Ugyanabban a holdsugárban,
Miként törik az idegen kéz alatt,
Ki pénzt keresve lázasan kutat.
Ugyanebben a lázas térben,
Messzi-messzi messzeségben.
Mennyi ember, mennyi lélek.
S igaz embert keveset vélek.
