az élet olyan mint egy távolba futó, füstölő vonat…
Mindig csak siet,mindig csak szalad..
De időnként meg megáll…
Ilyenkor egy utas kiszáll,egy másik pedig beszáll.
Ülünk az ülésen és kibámulunk..
feltesszük a kérdést, hová is indultunk…
Utunk kezdetekor indulás előtt
nem voltunk egyedül
szülőnk velünk szemben ült..
de eljött egy állomás ahol a két szülő leszállt..
Utunkat nélkülük folytattuk tovább…
Jöttek új utasok,utaztak velünk..ki messzebbre,ki csak egy darabig…
A vonat csak pöfögött és meg sem állt hajnalig.
Aztán a központi pályaudvarra érve…
vonatunk végül is megállt…
Minden utas ki utazott leszállt…
Életünk véget ért,
vonatunk célba ért,de később újabb utasokkal indulva tovább….
Torma Zsuzsanna - szeptember 23 2009 09:24:28
Kedves Vica!
Szépen leírtad a folyamatot, a születés pillanatától kezdve, amikor együtt indulunk útnak a szüleinkkel a képzeletbeli vonaton, és azt is jól érzékeltetted, hogy egy állomáson ők kiszállnak, (lehet hogy nem egy időben és nem egy állomáson), aztán jönnek az életünkbe mások, akik együtt utaznak velünk tovább az élet vonatán.
És az is igaz, hogy vannak akik rövidebb, s vannak, akik hosszabb ideig vannak életünkben jelen.
Jó a témaválasztás, érthető a mondanivaló. A rövidebb és a hosszabb sorok váltakozása már nem annyira szerencsés, és a sorok sem egyformán rímelnek. A hosszú sorokból lehetett volna két rövidebbet kreálni. A mondanivaló ugyanúgy megállná a helyét!
