Fehér sziklák ébredő szírtjein,
Hol a magány csókol csendesen,
Ott szállok partra én, elhúzodva
A világtól, s mindentől kedvesen!
Nézem a homokba vésett jeleket,
Nézem az életem lecsorduló perceit,
Melyeket a végtelenségben élő dűne,
Mohóságában, egyre jobban elnyeli.
Keresem, igen keresem az Életem,
Életem elguruló, értékes gyöngyeit,
S az álmaimmal kacérkodva játszó,
Angyalarcú, szívbe írt igaz hölgyeit!
Tengernyi magány roskad rám,
Nézem a lágyan tündöklő felleget,
S magam lelkében megénekelve siratom,
Százszor is, mi bennem egykor elveszett!
Fehér szírteken újra némán álldogálok,
Már nem nyomasztanak a rút tegnapok,
Most csak állok az áldottsági fényemben,
S a nap sugarával, a hajnalok ékébe olvadok!
