Potyautas vagy, ha kinőtted önmagad
Hiába súg füledbe bús szerelmes dal
Már nem jut el, hol várják tárt karokkal
Mint bölcsőből kilépett tudatlan öreg agg
Ki toporog, mintha nem tudná az utat
Összeolvad az est és az ébredő pirkadat
Nyikorog a szék, ha átöleli fáradt testét
A vén diófa alatt ül közel egy századnyi év
Arcán vidám pajkos sugarak kergetőznek
Nem feszül az ideg belül a tűz is hideg
Fáradt nyugalom issza magába a napfényt
Teste már nem visel el semmilyen önkényt
Néha feltör a lélek, mint jégen a lék
Kibuggyan nyílásán a megunt keserűség
Megadni önmagát a végtelen időnek
Tudva, avagy tudatlan, nem számít semmi sem
Mikor meghal számára az idő, és nem fáj
Békében ül, s vele ott, a nincs tovább
Talán még egyszer beköszönt a nyár
Talán még egyszer könny csillog szemében
Talán még egyszer felköszöntik születésnapján
Talán még egyszer sétál a kihalt utcán
Talán még egyszer álmodik holdfényes éjszakán
Mielőtt útra kelne a megfagyott fény útján
