Napkorong

Üres, vagy csak annak látszik.
Keringő fuvallat az ablakról,
Mivel csak a bársony függöny játszik.
Bordó kelmébe zárt abroncs
Úgy lebben egy alakról,
Mint utcákon tova az éhes korcs.

Álmos zenekar penget, fú és vonót von.
A csellós érzéketlen s pajzánul
Csak vonót von kínos csendben a húrokon.
Ritmusukra leng a sznob nép,
Ifjak lába jár s lányok vállára csillogó haj-tenger hull.
Vagy csak súrolja a bársonyos pántot épp.

Pincérek oly szemtelen illedelme
Kábítják ifjú hölgyek hűségét.
Felszolgálók egyikének derekát éri röppenő kelme,
Rátekint a kisasszonyra
S bár nem is oly kicsi, érzi a hőségét.
Viszonoz a hölgy, szinte csókot küld, görcsben már az ifjú torka.

Így múlatják a drága időt,
Épp csak hangtalan pillantások egymásutánjával.
Megfogadta, a bál végén felkéri Őt.
Addig csak nézte s nyelte a tüzes választekintetet,
Szinte cirkuszi feszültség a bál fölött szárnyal.
Tudta, mit szeretne az ünnepség után - Lehet.

S végre elhalkul a bálterem.

2. Keringő

Nyugovóra tért már a sznob nép korábban,
Üresek az asztalok, nem lustálkodott a sok ifjú.
Holnap reggel jár is a fizetség a konyhában.
De a zenészek még húzzák,
A terem csonkig égett gyertya illatú,
S mintha mi készülődik, tudnák.

Be is lép az ifjú pincér,
Éjfekete csokrát hófehérre cserélte.
Ismer minden lépést mi benne s mi a parketten kinn él.
Lám, ott ül a hölgy is!
Rá vár s a váratásért kezét nyújtja cserébe.
Ugyanaz a mosoly, hát akarja Ő is!

Tenyerébe simítja tenyerét, majd föláll.
Hagyja, hogy kéz fonja derekát, Ő keze az ifjú vállát nyomja
S lába szinte azonnal jár.
Annyira várta mindkettő, hogy hajolni is felejtettek.
Csak perdülnek, a hölgy haja úgy lebben, mint őszi szélben a fa lombja.
Táncolnak a végtelenbe, szinte nem is érzik egymást már a bársonyos kezek.

Egy gyertya lobog még,
A hölgy libbenő ruhája őt is táncra perdíti.
Így látják egymást, míg az is csonkig ég.
S utána is ott a holdfény, mi bekacsint az ablakon,
A pillanat húrjait a vágy a csókig pendíti.
A csókig, mely átvezeti őket a bágyadt alkonyon.

De felhő gyűl a Hold elé.

3. Táncparkett

Ébredj lusta disznó! Még tart a mulatság!
Ez kelti szép álmából az ifjú pincért.
Viszi is az italt, hisz azt kéri a kiszáradt társaság.
Ott táncol a szép hölgy.
Mint az álmában, oly káprázatos most az ittlét.
Úgy vágyik vissza, mint vízre a kiszáradt tölgy.

Megáll a tánccal egy pillanatra
S vizet vesz az ezüstös tálcáról.
Szemébe néz, megköszöni, mosolyra is húzódik szája.
S hogy visszafordul partneréhez, haja az ifjú arcához ér.
Ki szemét le sem veszi a hölgy hátáról.
Eltökéli: Felkéri, ha eljön az éj.

Álomra is hajtotta fejét a sznob nép nemrégiben,
Néhány üres pohár s egy éles kés ásít csak az asztalokon.
A parketten is látszik: Táncot vállalni ma már képtelen.
De a zenészek még húzzák,
A fényáradat szinte átsiklik a hangokon.
Mintha az ifjú tervét ők is látnák.

Be is lép emelt fővel,
Éjfekete csokrát hófehérre cserélve.
Jön, hogy a hölgyet mámorba húzza keringővel.
Ki lám, ott ül magányosan.
S az ifjú a váratásért kezét nyújtja cserébe.
Nincs mosoly, csak elutasító távolodás, mi komoly halálosan.

Véres könnyben fuldoklik a táncparkett.