Végeláthatatlan emlékrészek
Ébren izzó képtöredékek
Veletek kell, hogy én éljek.
Kell!
S nem félek.
Erőt merítek
Abból, ami szép volt,
Hogy hinni tudjam
Mindaz igaz volt.
S nem csak a sötét,
Rideg, kegyetlen gyász.
Hinnem kell, hogy a fény
Világítja át.
Mert értenem kell
Ahhoz, hogy lépjek
S ne csak a fájdalmak
Között éljek.
Visszanézel és látsz sok szép képet
Boldog emlékeket idéznek.
De nem engedheted,
Hogy a múlt alakítsa életed.
Azok a szilánkok, ’mik szívedet szúrják
Később kissé tompulnak talán,
De utadon csak erősítenek.
Meglásd!
Mert a simábbnak
Tűnő út nem biztonságos
Köveken lépkedve ugyan
Viszontagságos
Mégis ahhoz, hogy felnőjj
Kell némi redő.
S ha eljutsz majd egyszer
Arra a helyre
Mikor már elhiszed,
Hogy megtalálod a jellemed
Mosolyogva gondolsz vissza
A múltra, s azon dolgaidra
Amik akkor oly sokat elvettek
S úgy látod majd te is,
Hogy mégis erősítenek.
Szilánkos lesz ugyan
Akkor is szíved,
De (már) megtanulod addigra
Hogyan kell élned.
Mert kell és muszáj
Hordoznod, amit
Odafentről kaptál!
