Skarlátvörös a reggel,
Hunyorít a világosság a füsttel telt utcákon,
Az út túl oldala, mintha halott lenne,
Körbeölel mindent a köd, nem látunk semmit ...
A fákat, ereszeket takarja a ködfátyol.
Tétovázva nyújtjuk lépteinket,
A vizes fellegek alatt,
Szívünk remegni kezd,
Könnyek lovagolják hangunkat,
Néma marad köszönésünk...
Ajkaink halottak.
Csak fagyos kezünk keresi az érintést,
Az úton egymásba karolva megyünk,
Kialszik egy-egy neonfény.
Szívünk összeszorul, talán ugyanazt érezzük ...
Hideg kezünk összekulcsolódik,
S velünk sír minden...ott, hol a lelkünk.
