Átsodor méla varázslat
szent magányodon.
És a behódolt alázat
a sarokba nyom.
Harcod feladod.
Magad megadod.
Hallom: hallgatsz,
így hát azt hiszem,
belém fáradsz,
tovább nem viszel.
Félve hívlak.
Nem faggatlak,
csak hallgatlak,
befogadlak.
Nem haragszom,
nem tehetem.
Lelkem harcol
dühöm ellen.
Hát sírunk
és nevetünk –
ez múltunk
és jelenünk.
korin - november 05 2009 05:58:25
Gyönyörű a versed.A lélek harca, hisz segítenél, de nem tudsz.
el kel fogadnod, a dolgokat ahogy van.
Jól értettelek.?
Nekem tetszett a versed.
Szeretettel, Korin
kishercegno - november 05 2009 09:10:10
Szia Korin !
Igen, valami ilyesmi. A magam módján igyekszem segíteni, de a fő problémát én meg nem oldhatom, ahhoz kicsi vagyok, mert akinek szólnak e sorok olyan barátom, aki az anyám lehetne - néha kicsit az is.
winston - november 05 2009 20:13:18
mintha saját gondolataimat olvastam volna...nagyon tetszett
!
