Azt hiszem, vége, fel sem tudom fogni,
nem volt semmi, mégis, kit tudok okolni?
Szívemen úgyis folt esett, most is éget, fáj,
nincs már benne semmi, csak egy igaz vágy.
Túlélni ezt végül, rajta, monotonon tovább,
elfelejtselek örökre, de hogy is gondolhatnám?
Felhagyni a vakreménnyel, elűzni az álmot,
mert csalfa ábránd keltett bennem mindenféle átkot.
Két lábbal a földön, sárban könnyem nyomán
elestem, de felállhatok, hogy küzdhessek tovább.
Véget vetni mindörökre, hisz gyötör az emlék,
legyen hát múlt minden ma már, ha szívem ki is tépték.
.jpg)
Jó, hogy megcsillan a végén az optimizmus szikrája.
