Eltűntél, mint
folyónak csillogó tükre
ha lebukik a Nap...
Pedig vagy !
...nem látlak...
csak álmatlan arcomhoz
verődhet hangod
míg a meggyötört éj alján
kavarogva suttog a szél.
Felnézek az Égre
távolodó madárrajt látok,
vijjogásukat sírja el lelkem
redőket vésve szemem alá,
szerethető barnaság vesz körül
egy félbehagyott szó lóg a fán...
kellene belőled egy perc,-talán
olyan Örökkévaló -
'mit hiszünk hogy miénk
s akkor meghallgatnám csendben
mi szólal meg benned
lélek-tépett szép búcsúszó...
tükrömön hagynám képed
hallgatásba elrejtve mélyen
csend és kiáltás között -
megrendülten...
genezisz - november 14 2009 11:45:22
--képek a szó mögött
az idő szegletében,
a lélek felöltözött :
érinteni készül éppen--
uff.
g
Maryam - november 14 2009 12:49:43
Gyönyörűek a szavaid, kifejezően írják le a hiány állapotát. Nagyon szép hasonlattal nyitsz, a felkiáltójel tudatosít, visszahoz a jelenbe, ellentéteket hordoz. Vagy, mégsem látlak...ettől olyan titokzatosan fájdalmas. A végén is ellentétek: csend-kiáltás. Lelki vívódás, nagyon szép lélekvers.
