Ránézek, és az emlékek
fátyolán
ott áll némán Ő, a fekete
tulipán,
ami itt bújik meg a szekrényem
polcán
valójában nem más, mint egy
bánatos lány.
Gyermek szőkeségét, kamaszkor
hajnalán
fekete hajfesték sötétje
vonta át.
Keresett, kutatott szédült
álmok útján,
de nem talált semmit
a sóhajok hídján.
Mikor menni akart.
útjára engedtem.
Fájt nagyon, mert sokszor
hiányát szenvedtem.
Gyengeségem bánom, bár már
nincs mit tennem,
az idő elszaladt, s lassan elrendezte
életét s életem.
Külön úton járunk társaink oldalán,
mégis jöttét várom,
találkozunk talán.
Mindig azt kívánom életem alkonyán
legyen nagyon boldog
és mosolya vidám,
mint egy kertnyi sárga és
piros tulipán..
Sancho - november 15 2009 09:05:58
albertmaria kedves!
Szép gondolatok ezek, de rágódni a múlton, olykor hiábavaló.
A fekete tulipán is szép önmagában, megváltoztatni minek, csak el kell fogadni.
És azt is fogadd meg kedves, hogy pont után a mondat, mindig nagybetűvel kezdődik.
Grt. Sancho
heaven - november 16 2009 17:16:41
Gyönyörű, múltba néző versedhez gartulálok.
Sancho
