E zord földön magam vagyok,
Könnyem az aszfalton fájón kopog.
Búsan integet? árva fa a dombtet?n,
Váró könnyét ejti esdekl?n.
Csak épphogy, hogy elmentél, lám,
Hiányod súlyos leple borul rám.
Most lettem koldus, vak világtalan,
Síró gyermek, helyét keres? boldogtalan.
Jég borult lelkem vágyának tengerére,
Hiányod nehéz leple lassan betakar estére.
Éreznem kell azt, amit érzel, azt hogy létezel,
Tudnom kell, hogy mindig itt leszel, soha nem hagysz el!
Akkor érzem majd, hogy jó helyen vagyok,
Ha szívedben, szívemben mindig zöldek a parkok.
Az élet oly rövid, mintegy sóhajtás a szélben,
Gyorsan pereg, mint filmkocka a felvételen.
