Ködoszlopok homálya között kapaszkodom
Vak szemem tágul a világra, bár mit sem ér a lét
Ha magányszántott terek barázdáiban botladozom
Ott, hol a véges a végtelenbe ér.
Már nem várlak… égig érő akarásom elengedem
Gyűrött ábrándod bennem szótlan, réveteg
Széthullott köd darabokba ágyazva süpped el
Hiába bontalak magamból, távolodik a képzelet.
reitinger jolan - november 21 2009 09:23:30
A beletörődöttség olvasható ki soraid közül.
Szeretettel Joli
Sancho - november 21 2009 11:39:32
Maryam kedves!
Már nem várlak, szemem könnyel áztat.
Ez jutott eszembe kapásból, s az, hogy mily mély lélek lakozik benned mely csodálattal tölt el.
Grt. Sancho
Lumos - november 21 2009 18:04:07
nagyon szépek a gondolataid
Nem tetszik a versből felém sugárzó passzivitás, kiszolgáltatottság. Nem hiszem, hogy égig ért volna az aktív akaratod. Hogy-hogy nem a saját ábrándod széthullását "fájlalod"?
Az utolsó sort meg nem is értem. Abban ellentmondás feszül.
Nekem nagyon bejött. Misztikus, gyönyörű. Ne is törődj a többivel!
Maryam - november 26 2009 16:01:01
Köszönöm szépen
Papon, nem is kell egy verset érteni, csak érezni...
Az ellentmondás nem csak erre a versemre jellemző szerintem, hanem az egész költészetemre Ikrek vagyok, lehet azért is
A férfiak amúgy sem érthetik meg soha a Női lelket, nem igaz?
