Egy szobában ülnek, fekszenek betegek.
Futnának felvenni a végső kenetet.
Csak pár év, és én is köztük vagyok, lehet.
De az Isten addig még sokat elvehet...
Egyszer halsz meg, a szent gyógyszert egyszer veszed.
Kisimul majd arcod, lecsukódik szemed.
Nem kérdezik többé: mi is volt a neved?
Mosolyogva üdvözölnek: béke veled!
Várjatok csak rám, kedves, drága betegek!
Hadd ápoljalak, engedd, hadd védjelek!
Párnádat igazítsam, kicsit segítsek...
Engedd, hogy bántsam, ki rád sem hederített..
gondola - november 27 2009 20:29:01
Szia Antoinette!
Bizony van, ki nem Emberhez méltón kell, hogy végső búcsút vegyen e földi léttől. Szomorú, de való. Örülök e versnek, mert rámutat az Ember hiányosságára, nemtörődömségére.
