Napkorong

Volt egy lány, aki a sorból kilógott
Aki az úton végigmenve mindig megbotlott
Az út porában egy szürke folt
Ez a lány egy reménytelen eset volt

Mikor úgy hitte sínen van már
Akkor jött s sodorta az ár
Nehéz volt megmásznia a hegyeket
Inkább maradt lenn s nézte a völgyeket

Bizonytalanok voltak a léptei
És furcsák az ő nézetei
Az emberek közt vakon bolyongott
Lökdösték és ő szédülten állott

Sarokba húzódott és onnan figyelt
Fintorogva, némán, mint aki gombócot nyelt
Egérként lapult, bambán csak bámult
Szájtátva, sült galambra várva ámult

Arra törekedett, hogy a sorból ki ne lógjon
Az emberek között feltartott fejjel járhasson
De neki valahogy sohasem sikerült
Biztosabban ment előre mégis elterült

Lelkében a szégyen parazsa
Arcán a leégés vérvörös rózsája
Belső félelem, külső rettegés
Testén a fel-feltörő reszketés

Akarata meg volt, de ereje fogytán
Az ördög szüntelen ott volt a nyomán
Porba hullott, elesett ismét
Mert nem bírta már vétkét

De mi volt a bűne
Az ő nagy, nagy vétke?
Hogy nappal is álmodott
Vagy az, hogy vágyódott?

Csak azt szerette volna elérni
Hogy legalább a fűszálban ne tudjon megbotlani
S ha buktatókhoz ér az útja
Remélhesse, hogy esés nélkül megússza

A világ nagy és ő benne elveszhet
Ha nem talál felé nyújtott segítő kezet
Hogy győzze le félelmeit?
Hogy törje szét a gátjait?

Oly elveszettnek érzi magát
Pedig annyi mindent vészelt már át
Elméletben jól tud mindent
De gyakorlatban nem kapna tízest

Barna szeme búsan nézi
Szíve már nagyon rég érzi
Lelke minduntalan meséli
Teste évek óta ezt éli

Nála minden napos vendég
Az egyre erősödő feszültség
Ír, mert nincs, kinek elmondja
Szívét a nehéz kő miért nyomja

Remél s hagyja, hogy vigye a szél
Most már annyira nem is fél
Szeret, mert hátha szeretni fogják
Álmodik, mert perceit széppé varázsolják…