|
 Vendég: 14
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,213
|
|
Öreg hajcsár
Gyermekkoromat át meg átszőtték a mesék – igaz vagy legalábbis annak mondott történetek. Hetekig „elmorfondíroztam”, eltöprengtem egy-egy valóság és mese határvonalán elhelyezkedő csodálatos vagy éppenséggel rémséges eseményen, amit hallottam. Ebben a csodavilágban – amit magam köré képzeltem – kiemelkedő helyet foglalt el az öreg hajcsár, nekem Hajcsár bácsi látogatása. Az ő megjelenése, és főleg a tőle hallott történetek egy számomra ismeretlen csodavilágba engedtek betekintést.
Érkezése rapszodikus volt, de legtöbbször kapcsolódott a környéken akkor még megrendezett állat- és kirakodó vásárokhoz. Ugyanis az ott megvett állatokat kialkudott bérért a hajcsárok elhajtották „lábon” a kívánt helyre. Főleg kupecek bízták meg őket, mivel ők az egyik vásárban lehetőleg olcsón vették az állatot, ahol meg nagyobb volt a kereslet, busás haszonnal tovább adták.
Ők persze kocsival „kényelmesen utaztak egyik helyről a másikra, az állatot meg a hajcsárokra bízták. Azok pedig néha egész csordát kísértek olykor a fél országon keresztül.
A második világháborút követő években még létezett pár évig, de aztán már teljesen megszűnt, – ez a századokon át bizonyára virágzó – szakma.
Az én gyermekkoromban már Édesapám tárgyilagos megállapítása szerint – ami sajnos igaz is lehetett –, „Hajcsár bácsi csak egyszerűen egy öreg koldus, és a könyöradományokból tengeti életét.”
Persze ezt neki a szemébe sose mondta volna, sőt mikor megérkezett, tiszteletteljesen érdeklődött tőle, „hogy megy az üzlet?”
A válasz mindig lakonikusan ennyi volt: „Megyeget”.
Faluvégén laktunk, s mikor a szomszéd Vecse felől megláttam gyalogosan, kampós bottal, oldalán tarisznyával – amiben minden vagyona benne volt – kimondhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. Történetei a csodák palotáját jelentették a számomra. Ezért is szaladtam boldogan elébe, de előbb beszaladtam anyámat figyelmeztetni, hogy melegítse az ebéd maradékot, mert jön Hajcsár bácsi.
Megérkezve tisztelettel köszönt a napszaknak megfelelően, és „Kedves tekintetes asszony kaphatnék éjszakai szállást” bejelentését szájtátva hallgattam.
Anyám mindig zsörtölődött vele:
- Nem vagyok én tekintetes, ne csúfolódjon velem! - de ő hajthatatlan maradt.
- Nekem igen is az - felelte tisztelettel.
Istállónkban volt egy ágyszerű dikó, rajta a szalmazsák lópokróccal volt letakarva. Apám is azon pihent, mikor valamelyik állat betegsége, vagy tehénborjadzás miatt ott kellett virrasztani. Hát mikor megérkezett az öreg, ide lepakolta kis motyóját és a fejőszékre leült, ha jó idő volt az istálló ajtón kívül, ha esett, vagy hideg volt, akkor belül, ott ugyanis az állatok párájától, mindig viszonylag meleg volt.
Az étel kínálásának is meg volt a forgatókönyve, amitől sosem tértek el. Édesanyám hívta, jöjjön a konyhába egy tál meleg ételre, amire ő az alábbi mondattal válaszolt:
- Köszönöm jóságát, szívesen el is fogadom az ételt, de csak itt kinn és nem az asztalánál, arra én nem vagyok méltó.
Ez a párbeszéd minden alkalommal elhangzott változtatás nélkül, előre tudtam már a következő mondatot. Az események aztán a rituálé szerint követték egymást. Mikor jóllakott, tarisznyájában lévő katonai kulacsból ivott mindig, utólag gondolom, bor lehetett benne.
Édesanyám egy lavórt és egy vödör meleg vizet adott egy jókora háziszappannal együtt. Az öreg a becsukott istállóban megborotválkozott, megmosakodott, majd a kimosott kis motyóját a kert hátsó kerítésére teregette. Soha nem a mi ruhaszárító kötelünkre.
Ekkor érkezett el az általam olyan nagyon-nagyon várt pillanat, hogy lepihent a szalmazsákos „priccsre”, én pedig elfoglaltam a helyem a „kupásszéken”, ami az istállóban fejőszékként szolgált.
Repülhettem a mese szárnyán a csodák birodalmába, sosem látott vidékekre, találkozhattam félelmetes és csodatévő képességű emberekkel. Az erdők sűrűjében vívott rettenetes küzdelmeket a rábízott álatok megőrzéséért. A csodás megmenekülések történetének lehettem tanúja.
Mert az öreg hajcsár olyan átéléssel beszélt, fel sem merült gyermeki lelkemben, hogy mind az, amit elmond, nem az ő saját átélt élménye. Szinte ma is hallom a farkas üvöltést, vagy a garabonciás diák lovának patkó csattogását, amit természetesen mind ő élt át és persze győztesen került ki különböző viadalokból. A betyártörténetek, a boszorkányok praktikái mind-mind úgy hangzottak el, mintha éppen idejövet tegnap estek volna meg vele.
És én ittam szavait!
Bevallom, kicsit rosszul is esett, mikor Édesapám – miközben végezte az állatok körüli teendőket – mosolyog, mikor én lélegzet visszafojtva vagy hüppögve a sajnálattól, hallgatom, hogy milyen borzalmakon ment keresztül szegény Hajcsár bácsi.
Épp ilyen fájdalmasan érintett, mikor nagyobb pajtásaimnak tovább adtam a hallottakat, – sokszor kicsúfoltak – mondva „az öreg kódis neked összehazudik mindent”. Az is elkeserített, mikor egy nagyobb fiú azt mondta, erre a tehetetlen vénemberre senki nem bízza az állatát, csak azért mondja, hogy ne mondják, hogy koldul.
Lelkivilágomat nagyon sértették ezek a szavak, hiszen én láttam, szüleim egyáltalán nem beszéltek vele megalázóan, és egyébként sem kéregetett a faluban – legalább is én nem láttam. Egyik kis pajtásom – sajnos már nem él – azt mondta, biztos ő az öregapád, hogy befogadjátok éjszakára. Ezen elgondolkodtam, mert nagyapám tényleg nem volt – egyik sem élt már – nagymama pedig hál Isten kettő is, mégpedig itt a faluban.
Napokig rágódtam ezen, mire apámtól meg mertem kérdezni. Bár mi tagadás, örültem volna, ha az lenne, mert akkor itt maradhatna, és nagyon-nagyon sokat mesélhetne nekem.
Apa nagyon értelmesen megmagyarázta, hogy az öreg habár sokat dolgozott életébe, most mégis bizony tényleg koldulni kénytelen, de ezt szégyenli, és nagyon rosszul esik neki, mikor szemébe mondják. Ha lehet ezután még nagyobb tisztelettel, néztem az öregre, és elhatároztam, megkérem szüleim, maradhasson nálunk.
Persze erre nem került sor, ki tudja miért…
Még párszor megjelent váratlanul, egyre lassúbb járással és mindjobban támaszkodott „göcsörtös” kampósbotjára. Megtörtént, hogy hetekig istállónk vendége volt, de meséi egyre rövidebbek lettek, néha mesélés közben elsírta magát.
Ilyenkor anya azt mondta, ne zavarjam fáradt… hagyjam pihenni.
Egyszer hallottam szüleim egymásközti beszédét, hogy az elöljáróságon kellene intézni, hogy „szegényházba” kerülhessen.
Aztán egyszer csak nem jött többé, hiába lestem Vecse felé az utat, nem tűnt föl görnyedt alakja.
Még a nevét sem tudtam meg soha, legalább is nem maradt meg emlékezetemben. Történetei, amiket nekem elmondott – mint vele megesett csodák, harcok –, bearanyozták a háború viszontagságai közt élt gyermekkoromat.
Öreg Hajcsár meséid köszönöm, emléked őrzöm. |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. október 09. csütörtök,
Dénes napja van.
Holnap Gedeon napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
