Napkorong

Este hat óra. Tél van, már rég besötétedett. Egyedül vagyok, ülök az irodában. Mindenki hazament. „ Mi a küldetésem?” – toporog a mondat az agyamban egyre. – „Mit tehetnék a világért?”
Furcsa, nehéz kérdések. Mi is a küldetés? Talán feladat? Olyan feladat, melynek teljesítését magunk tűzzük ki célul magunk elé, vagy kapott feladatok, melyeket elvárnak tőlünk? Talán vegyesen a kettő. A legvalószínűbb számomra, hogy e kettőnek a halmaza, mely minden egyes embernél más és más összetevőkből, részekből áll. Olyan célokból, melyeket generációk tápláltak belénk és melyek világunkat szemlélve fogalmazódtak meg bennünk. Még emlékszem az érzésre, amikor úgy gondoltam: igen, én meg tudom váltani a világot! Én tudok rajta valami nagyot, valami igazán gyökereset változtatni! Még nem volt olyan régen, hogy rádöbbentem milyen nagy és összetett ez a világ, a társadalom, s én milyen apró vagyok benne…
Odakinn hideg szél fúj, hallatszik a közeli fák nyikorgása. Az íróasztalom feletti képre esik a tekintetem. Egy alföldi lovas a Hortobágyon hatlovas fogattal vágtázik. Nagyapám jut eszembe, nagymamám, a család. S hirtelen újabb gondolat fogalmazódik meg bennem, családtag vagyok. Egy fiú húga, egy férfi testvére, akire bármikor számítani lehet, kell, hogy lehessen. Két kislány keresztanyja, akik bármikor nyugodt szívvel fordulhatnak hozzám, ha egy újabb mesére szomjaznak. Egy unoka vagyok, aki azzal, hogy akárcsak negyedórára leül hallgatni az idős asszonyt, fényt csal a szemébe, boldoggá teszi. Írónő vagyok, s azon kívül, hogy a furcsábbnál furcsább mesék önkéntelenül is ömlenek a tollamból, a tudat, hogy ezzel egy-két gyerek arcára mosolyt csalok, mikor téli estéken szüleik olvassák soraimat, boldogságot okoz. Vannak olyan feladatok, melyeket nem magunk választunk, de örömünket leljük abban, hogy egyik feladatunk elvégzésekor egy másiknak is eleget tudunk tenni. Nekem ilyen örömet okoz a versek, novellák, mesék írása. Számomra az önmegvalósítás feladatának beteljesülése nyújt elégedettséget; a gyerekeknek ugyanez fantáziadús, kalandos estéket varázsol, ahogy szüleik hangján életre kelnek mesehőseim. S ettől boldogabb vagyok, mint az önmegvalósítás feladatától, s lassan kialakul bennem egy küldetés: ha csak pár percre is, nyugalmat vagy épp izgalmat, szomorúságot, vidámságot adni a felnőttnek, csodát a gyermeknek.
Mindezeket számba véve, s rangsorolva, egy mindezek felett áll. Nő vagyok, s mint nő feladatom: egykoron majd boldogságot vinni egy férfi szívébe, gyermekeimnek tudásom, bölcsességem legjavát adva biztos, meleg otthont teremteni. Hű társnak lenni a rosszban, s kitartó anyjának, nagymamájának lenni majdani gyermekeimnek, unokáimnak.
Ezeket végiggondolva, a csöndes szobában, rájövök, hogy számomra a rengeteg feladat és cél tömörül küldetéssé, mely egész életen át tart, formálódik. S míg egy feladat kész, helyébe kerül másik kettő, mely ismét teljesítésre vár.
A mai világ emberének nehéz meglelnie útját melyen szeretné, ha élete vezetne. Én huszonnégy évesen elmondhatom, hogy most úgy hiszem, megtaláltam ezt az utat. Mely során, ha nagyot nem is tudok változtatni a világon, addig míg az én egyéniségem elér, próbálom jobbá tenni.
Felállok és bezárom magam mögött az ajtót. A takarítónő jön velem szemben az üres folyosón, a földet bámulja, alig vesz észre. Megállok, köszönök, mosolygok. Erre ő is kizökken, s kilép a szürkeségből, ami addig kísérte. Adok neki egy szaloncukrot és tovább indulok, haza. A sarkon találom ugyanazt a hajléktalant, akit hónapok óta mindig. Kicsit talán most több aprót dobok, mint szoktam. Dúdolok, megnéznek a keserű arcú szembejövők. Nem értik, nem magyarázom. Hideg van, szürke idő, ők hangtalanul idegesen sietnek én nevetek és dúdolászok, megyek a nagymamámhoz, mosolyt csalok az arcára pár percre, s hirtelen úgy tetszik, talán még a hold is melegebben világít kicsit ma este.