Napkorong

Egy hosszú és fárasztó nap után kutyagoltam hazafele, mégis jó kedvem volt. A nap ezer szikrát vert a régi macskakövön. Nem gondoltam semmire, ahogy mentem, mégis az egész világot éreztem a fejemben. A szebbnél szebb házakat, a közeli erdőt, aztán az autópályát, azon túl a mezőket, földeket, és a végtelen teret. A világ, ahogy felfogtam, úgy volt tökéletes.
Ahogy hazaértem betettem a kedvenc cd-met, és felvettem maxra a hangerőt. Feltettem egy adag tésztát főni, és elkezdtem mosogatni.
Hirtelen nyomást éreztem belül, egy pillanatra, az eddiginél is tisztábban éreztem a világot, aztán elsötétült minden.

A Halál ott állt a nappali közepén. Nem sietett, nem idegeskedett, a szokásos rutin volt. A test megadta magát, anélkül, hogy az agy felfogta volna, a lélek még küzdött egy kicsit, de egy utolsó villanással elveszett az időben.
Elégedettséggel nézett végig a munkáján. Tiszta volt és gyors.
Már épp tovább akart lépni, amikor egy pillanatra elállt a lélegzete, sőt bizonyára a szíve is megállt volna, ha lett volna neki. Soha nem történt vele ilyen, így nem értette az okát, tehát körbepillantott.
A nappali átlagos volt, a hatalmas ablak és a magas tető teret nyitottak benne. Nem itt volt, amit keresett.
A konyha is szokásosan festett. Eltekintve a széthagyott edényektől, egész rendezett volt. A falon különféle kagylók képei, a konyhaablakban két napraforgó egy hosszúkás üvegvázában. Nem, nem ez volt az.
Balra egy szoba ajtaja résnyire nyitva. Bepillantott. Bent káosz uralkodott. De ő már megszokta a káoszt, sőt az idők során kezdett úgy tekinteni rá, mint egy olyan mestermunkára, aminek csak ő tudja a titkát.
A földön mindenféle papír és könyv széthagyva. Néhány színes ruhadarab, egy fél pár tornacipő. Az asztalon még több papírköteg és cetli. Fölötte a kis polcon egy egész agyagedény gyűjtemény, néhány cserepes növény, és egy kis befőttesüvegben homok. Valószínűleg egy tengerpartról.
A sarokban egy szintetizátor, olyan poros, hogy a fekete-fehér helyett minden billentyűje szürke. Mellette egy tucat ecset meg festék széthagyva. Egy művészeti anatómia atlasz, egy pár kutyamamusz, és egy szivárványszínű szélforgó.
Az ágyon egy alvó tigrist ábrázoló pléd, néhány plüssállat. Vele szemben a kitárt ablak, függöny helyett egy pókháló mintás anyag. Ahogy a fény átvilágít rajta, ezüstösen csillog. Nem ezek azok, de már közeledett.
A függönykarnis és a szekrény között egy madzag kihúzva, rajta idézetek, fotók. Most vette csak észre, hogy a fal is tele van velük. Képek újságokból kivágva, poszterek, rajzok, festmények, és vagy ezer fénykép emlékekről.
Ezaz!
Emlékek egy szép gyerekkorról, iskoláról.
Aztán egy vad ötlet eredménye: egy festmény. Rajta egy fekete-fehér zebra, amint a tóban lévő szivárványszínű tükörképét nézi. Alá ennyi firkantva: egy zebra álma. Nem mestermű, de volt benne valami.
A következő Dante Isteni színjátékának átirata. Elolvasta. A rímek néhol csetlenek-botlanak, de a mondanivaló átüt. Neki is mond valamit.
Aztán néhány cetlikre firkált vers. Némelyik még csak kezdetleges, de ahogy olvassa, bizsereg minden tagja.
Most az ablakon besüvített a hűs őszi szél. A szék támlájáról egy selyemsálat fújt a kezébe. Selyem. Fenséges, édes anyag. A színe karmazsinvörös és halványsárga. A festék néhol szétfolyt, de ez valami gyermeki bájt kölcsönzött neki. Kis címkéjén ennyi állt: „Orsinak szeretettel”.
A kendőt leejtette a földre, és tovább pásztázta a szobát.
Egy nyitott füzetre lett figyelmes. Elsőre csupán összefirkált szavaknak nézett ki az egész. Aztán megértette. A szavak ötleteket építettek össze. Önmagukban apró téglák voltak csupán, de egy egész házsornyi kitelt belőlük. „Az ember tragédiája – napjainkig”, „Írások a világ kis dolgairól: egy oxigénmolekula... egy doboz élete... a megbecsült lépcsőfok”.
Lapozott. Két nagyobb lélegzetű ötlet, mindkettő befejezésre vár. Elolvasta a vázlatokat. „Hé, ez még jó is lehetett volna”- mondta magában.
Ahogy most nézte a szobát, minden megelevenedett, és történetekké vált előtte. A történetek, pedig egy egész életet tettek ki. Egy életet, ami rövid volt ugyan, de megvolt benne minden: öröm, szomorúság, megbánás, rettegés, jóindulat, becsület, kudarc, de mindenekelőtt szeretet.
Minden, amit ő sosem élt át. A konyhából távozott lélek, ha ezt tudta volna, biztos sajnálta volna érte őt. Igazán sajnálta volna, tiszta szívből.

A pillanat, ahogy jött, el is szállt. Már nem látott semmit, csak élettelen alakokat.

És a Halál keserűen odébb bicegett.