Napkorong

Siketekkel és nagyothallókkal foglalkozom. Előtte sem családomban, sem baráti körömben nem volt hallássérült. Fogalmam sem volt, hogy néz ki egy siket ember. Mígnem egy napon, ki tudja már miért? Talán Isten sugallatára, valami erős belső késztetést éreztem, hogy elmenjek közibük. Megnézzem őket. Felkerestem a város sétáló utcáján lévő klubjukat. Összeszedtem a bátorságom és beléptem. Az előtérben valami érthetetlen hangfoszlány ütötte meg a fülemet.
Jézusom, most segíts meg!-mondtam magamban, miközben éreztem, kezd remegni a térdem, és kiszáradni a torkom.
Azért hősiesen bementem a belső helyiségbe is. Ott éppen TV.-t néztek. Felíratos filmet. Egy fiatal felállt a fogadásomra, két kezével mutogatott. Számomra félelmetes és ijesztő volt. Segítségkérőn néztem egy idősebb hölgyre. Aki kegyetlen artikulált hangnemben, tőmondatokban elmagyarázta, itt csak a SINOSZ igazolványával rendelkezők tartózkodhatnak.
Űzött vadként menekültem ki az utcára. Az egésszéges, ép emberek közé.Még ott is rárott a hideg egy ideig. De csak azért is összeszedtem magam. Megszereztem az igazolványt. Visszamentem közibük. Ezúttal is szinte sokkos állapot kerülgetett, miközben néztem, ahogy egymás közt jelelnek. Erőlködve próbálnak magukból több, kevesebb sikerrel hangokat kipréselni, hogy engem is betudjanak vonni a társalgásukba. Igyekezetük meghatott. Segített a rémületet le győzni. Még így is sokáig úgy távoztam tőlük, többé nem jövök. Nem az emberek, a sajátos kommunikációjuk töltött el iszonyattal. Valami mégis hajtott. Mennem kellett. És én mentem, mentem és mentem Hétről hétre, ha esett, ha fújt.
Ők pedig vártak. Rám!!
Búcsúzáskor megkérdezték: -ugye jösz, a jövő héten is?
Reménykedve néztek rám. Csak bólintani tudtam. Jólesett a ragaszkodásuk, szeretetük. Lassan megtört a jég. Már nem találtam oly borzasztónak a kézzel- lábbal mutogatást. Sőt beiratkoztam, jeltolmács tanfolyamra is, hogy jobban megtudjam őket érteni. Érzéseiket, problémáikat. Melyeket egyre jobban megosztottak velem. A fájdalmaikat, amiket el kell viselniük a halló társadalomtól.Máskor örömeiket, szerelmeiket fedték fel előttem.Vagy kértek, segítsek nekik párkapcsolatot találni. Nagyon tudnak udvarolni. Életem egyik legszebb bókját is tőlük hallottam.Egy közös kirándulás alkalmával.Egy fiú kollégiumban szálltunk meg. A falakon újságból kivágott női képek. Odajött hozzám egy srác. Segítsek neki megkeresni a második legszebb nőt, mert tudja az első én vagyok.Bármelyikre mutattam csak rázta a fejét, ezért magára hagytam.
Másnap odajött hozzám.
Nem találtam meg a második legszebb nőt mert olyan nincs. Legszebb nő csak egy van, és az te vagy.
Én is sokat tanultam tőlük.
Tudomásul kellvenni,hogy vannak helyzetek, amiken nem változtathatunk. Vágyainkat a realitásokhoz kell ígazítani.
A másik:
A lelki béke, a szeretet érzése a legnagyobb ajándék és alegpótolhatatlanabb érzés. Lényege az elkötelezettség, az áldozatvállalás, hogy az ember kész önzetlenül adni.
Önmagát is átadni feláldozni. Ez lett az én küldetésem.