Hajnal ébresztett, szólt: menjek,
És most hűs eső simogat,
Tudtam, hogy nincs miért féljek,
Tudom, hogy remény támogat.
Csendes hajnal sétál velem,
Nyugalmas zápor ölel át,
Hogy álmom bizton megélem,
Hallom már a holnap szavát.
Már nem félek, erős vagyok,
A remény hitté változott,
Hogy építem, mit álmodok,
S a bánatnak leáldozott.
Hiszem: jövőm benned biztos,
S a te jövőd bennem alszik,
A bú polcon lesz majd poros,
Míg éltünk összefonódik.
Ne félj, szorosan tartalak,
Fogd meg kezem; megnyugvást ád,
Szerető karomba zárlak,
Nem bánt semmi, vigyázok rád!
Érzed már, szívem hogy dobban,
Ritmusra lép a tiéddel,
Lelkem, mint csillagfény robban,
Örvénye messze ragad el.
Vad sodrása körül ölel,
Az öröklétbe hívogat,
A kezed nem engedem el,
Míg elszállunk az ég alatt.
Eső mossa mosolyomat,
S bár álomképem zúg tovább,
Itt állok a kapud alatt,
A való élet él tovább.
Én várlak, várlak, és várom
A fényt, mit szíved tüze ád,
Soraimat ezzel zárom:
Ne félj semmit, vigyázok rád.
|
|
