Napkorong

1.

Gyászoló özvegy ül, sötét szobájában,
Kezében gintonic, karcsú pohárkában.
Telefonja jelzi, új üzenet várja,
Kitáguló szemmel, rámered a számra.

„Szia, kicsi drágám; itt vagyok, az urad,
Rossz a telefonom, hívás már nem fogad!
Mi ez a hely itt lenn, s miért olyan sötét?
Görcs szorítja össze, szegény férjed szívét!”

„Kedves, drága, Ervin; ha az vagy egyáltalán,
Koporsóban fekszel, nem olyan nagy talány!
Elutaltad a pénzt, a mai rangadóra,
Aztán az udvaron, lerogytál a hóra!”

„De hát, én még élek; s számomra rejtelem,
Hogy nyelt ily gyorsan el, ez a sötét verem!”
„Válaszolni könnyű, a bank egyből lesújtott,
Minden vagyonodra, inkasszót benyújtott!

Tettük, amit kellett; vagy a mérkőzés elmarad,
Az egész város ott volt; nem lehet, rá szavad!
A polgármester lépett, mindent elintézett,
Így fektettek gyorsan, koporsóba téged!

A bank hát, mégis utalt; s megtartják a meccset,
Az volt csak a nyitja, hogy téged eltemettek!”
„Csakhogy én még élek, ki kell szedned innen,
Ha nem teszed meg asszony, megbüntet az Isten!”

„Lehet így van, drágám; ámbár én ezt kétlem,
Azt is alig hiszem, hogy maga a férjem!
Bár uram két mobilját, keresték sokfelé,
Eszembe sem jutott, hogy eltemették mellé!”

„Szabadíts ki innét, könyörülj kedvesem!
Légy már az én drága, megértő hitvesem!”
„Valamit tudnod kell, nem tartom titokban,
Csallak már régóta, s ifjú szeretőm van!”

„Rendben, te akartad; van még pár barátom,
Kiszabadulok innét, meglásd minden áron!
Eljön majd a pokol, és késő lesz bánat,
A törvény téged okol, és sokáig bezárnak!”

„Nem lesz semmi bajom, nem hiszek szavadnak,
Kik lenn vannak a földben, azok lent maradnak!
Ha az Ítélet Napján, bűnösnek vélnek,
Kárhozat tüzével, bátran szembenézek!”

Nem jön több üzenet, Lujza csak ül némán,
Agya vadul forog; súlyos, nehéz témán,
Hogyha rosszul döntött, s ura kiszabadul,
Jobb, ha mihamarabb; börtönnyelvet tanul.

Eltelik az idő, csak egy óra talán,
Újabb ikon villan, üzenet ablakán.
Kis fehér boríték, nézi a jelképet,
Lujza máris érzi, a közelítő véget.

„Rossz hírem van szívem, ámde nagyon fontos,
Megmentett, egy komám; a helyi mentőn orvos!
Flórival zötyögünk, a kapitányság felé,
Jobb, ha lejössz szépen; a rendőrök elé!”

Az asszony szitkozódik, bontja a vonalat,
Homlokán mély ráncok, tekergő fonalak.
Tudja, hogy hibáját; nem teheti jóvá,
Kedves, vonzó arca; így válik fakóvá.

A fegyverszoba hívja, szíve jéggé dermed,
Remegő lábakkal, reményt vesztve lépked.
Aztán egy dörrenés pontot tesz mindenre,
Szétfröccsen a vére, és elfolyik a földre.

2.

Lajos a sírásó, vígan kerekezik,
Mikor mobiljára, üzenet érkezik,
Körös-körül az út, egyhangú és sivár,
Lajos a sírásó, lélegzetnyit kivár

Zoltán az őr küldte, a helyi temetőből,
Sosem fogy ki sörből; hát, még térerőből!
„Siethetnél haver, mindjárt üt az óra,
Egy hónapja várunk, döntő rangadóra!”

„Sietek cimbora, csak nem tudtam jelezni,
Tudod, hogy nem könnyű; kétfelé üzenni!”
Zoltán jámbor lelke, hangosan ordibál,
Félszóból is érti, Lajos épp mit csinál.

Egyszer egy halottnál, telefonra akadt,
Úgy tett; mint ki élve, koporsóban ragadt.
Az özvegy ellenkezett, ámde újra üzent,
Valaki kiásta; s ott van már, odafent!

Az asszony öngyilkos lett, vonat elé lépett,
Nem találtak tőle, semmi szép emléket.
Beste sírásója, ki így küldte halálba,
Ezúttal másik nőt, taszít pusztulásba!

Ekkor a tévében, beszámolót adnak,
A beérkező hírek, riasztónak hatnak.
Zoli üzenni kezd; írja, egyre írja,
Sms-t kopogtat, míg az ujja bírja.

„Elmarad a nagy meccs, végzet útját állta,
A főszponzor özvegye, ment a túlvilágra,
Talán sokat ivott; nem tudják, mi lelte,
Egyik vadászpuskát, magára emelte!”

„Hogy hívták a fickót; ugye, nem Ervinnek?”
„Bizony úgy, cimbora; épp erről beszélnek!”
„Az asszonyt én öltem meg, pedig nem akartam!”
„Ne csinálj annyi zűrt, olyan sokszor mondtam!”

„Nem bírja a szívem, máris alig dobban,
Megállok egy kicsit, különben végem van!”
Zoltán feszülten vár, meg se mer mozdulni,
Ámde szegény Lajos, nem fog már üzenni.

A tréfás kedvű fickó, elterül a sárban,
Fadarabként fekszik, arca mozdulatlan.
Sötétség ül rajta, véget ér a játék,
Végső lehelete, párafelhő s árnyék.

3.

Rozzant mentőkocsi, zötyög az út szélén,
Fáradt mentőorvos, hajnalpír arcélén,
Sötét szeme alatt, karikák táncolnak,
Álmatlan éjjelek, örök nyomot hagynak.

A sírásót keresik, ki a temetőbe tartott,
Majd valahol félúton, utolsót sóhajtott.
Zoltán hívta őket, kit a félelem hajtott,
Infarktus zihálta, de inkább sóhajtott.

Flórián csak bámul, nézi a főutat,
Éber tekintete, korpusz után kutat.
Ekkor telefonja, zörögni kezd balján,
Üzenet érkezik, ott várja mobilján.

„Szia, kedves Flóri; Ervin vagyok, pajtás!
Jó lenne már testvér, némi viszontlátás!”
„De elpatkoltál, fiam, délután temettek!
Ott voltunk mindnyájan; mind, akik szerettek!”

„Nagyon elkapkodták, én még mindig élek,
Fekszem itt a sírban, és csendesen remélek!
„Egyetlen szerencsém, annyira siettek,
Két mobilból egyet, zsebemben feledtek!”

„Az a mázlid Ervin, pont arra kell mennünk,
Egy összeesett férfit, muszáj megkeresnünk!
Elmaradt kupára, sietett szegényke,
Mikor menetközben, elérte a vége!”

„Miért maradt el a meccs, mesélj róla, pajtás,
Ha Lujza lett özvegyem, csak volt aláírás!”
„Volt, de a jó asszony; magát fejbe lőtte,
Senki nem értette, hogy vajon mi lelte!”

„Szedj ki hamar, Flóri, elintézek mindent,
Igyekezz, barátom; ne maradjak itt lent!”
„Már látom a sírásót, halott a jó ember,
Tipikus balfácán, szerencsétlen lúzer!

Megúszhatta volna, ha még egy kicsit bírja,
Így viszont nemsoká, neki is lesz sírja!”
„Akad olyan, ki nyer; van, aki meg veszít,
Talán szegény frátert, gyorsabban temetik!

A mentő befordul, s a temetőőr várja,
Fagyos félelemtől, elkékül a szája,
Hideg szél fúj mindent, szívét is átjárja,
Rámered a csendben, halott barátjára.

4.

Új nap fénye virrad, sok szem néz az égre,
Mindjárt jön a nagy meccs, elkezdődik végre
Zoltán otthonában, a kezdőrúgást várja,
Képernyőn tündököl, a jó hazai pálya.

A bemondó lelkes, hangosan beszél,
Egy telefon halkan, üzenetről zenél,
Zoltán összerezzen, az ő mobilja recseg,
Tévé képernyőjén, a riporter csak fecseg

Megnézi a számot, megdermed a vére,
Tátogva mered rá, barátja nevére,
„Én vagyok Zolikám, jó barátod, Lajos
Úgy vélem, helyzetem; kissé ügyes-bajos!

Eltemettek élve, lent vagyok a mélyben,
Benned van barátom, egyetlen reményem!
A mobil nálam maradt, lehet nem figyeltek,
Hányták rám a földet, s közben énekeltek!”

Az őr nézi a sok betűt, lelke hánykolódik,
Nem hisz ő egy szót sem, vadul átkozódik.
„Valamelyik kollégád, tréfálkozik velem,
Rájövök, hogy melyik, biztos szájon verem!

Elvették mobilod, s velem szórakoznak,
Ezért a mókáért, nagyon ráfaragnak!”
„Könyörülj felettem, ne hagyj cserben komám!”
„Én ezt most letettem, le én bizony, az ám!”

Lajos bénán fekszik, mosolyog ostobán,
Keserűen töpreng; sorsán, a mostohán.
Mobilja felvillan, kialszik a fénye,
Így éri el Lajost, méltó büntetése.