|
 Vendég: 28
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,230
|
|
Két szemem az égre emelem, mi sötét, és fagyos
A jégvigyorú hold körül a levegő is megfagyott
Cidriznek odakinn a fák, s didereg a sok falevél
A hidegen fújó szél megfagyasztja a nevetést.
Csak nézem az ég sötétjét, s húz, magába szippant
A holdon értem földet, mi magányos, lakatlan
Nincsenek sehol fák, s nem zizeg a sok levél
Nem fúj a szél, s nincsen könny, sem nevetés.
A holdról lenézve látom a Földet, a kék bolygót
Elképzelem a sok embert, a nyugvót, és a bolyongót
A védtelent, a harcost, a küzdőt, és a gyávát,
Hogy alusszák mind-mind a saját igazuk álmát.
A Föld hirtelen egy nagy ággyá változik
S a hatalmas takaró alatt az egész világ alszik
Egy álmot látnak az emberek, s egy lesz a közös céljuk:
Egy a Földünk, ezt kell közös erővel ápolnunk, és óvnunk.
S az álomban összefog a fehér, a fekete, a sárga
Így lesz a bolygónk az emberek földi mennyországa
De felébred ekkor a világ, elfelejtik az álmot
S ellökik maguktól a testvért, az egész nagyvilágot.
Csak egyszer kellene, hogy eszükbe jusson-e látomás
S elindulna egy folyamat, mi jó, jöhetne a változás
Fogjatok össze emberek, mire jó az álmodás
Ha az álom, álom marad, nem lesz attól semmi más.
Fogjátok meg egymás kezét, s lépjetek közelebb egymáshoz
Nézz magadba mélyen világ, csak ennyi kell, hogy megváltozz
Csak tudjatok elnézni, megbánni, és szeretni
A Földünk régen szeretne már egy testvéri nevetést hallani.
1999. március 8. |
|
|
- január 25 2010 16:20:24
Köszönöm a dicsérő szavaitokat! |
- január 25 2010 21:06:00
Tetszett. Azóta is csak áhítozunk arról a nevetésről.. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. november 05. csütörtök,
Imre napja van.
Holnap Lénárd napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
