Itt ülök csendben a termünkben,
Lelkemben semmi sincs rendben.
Csak fekszem a padomon búsan,
Hallom hangod egyre hangosabban.
Ez lehetetlen, hiszen rég messze vagy,
Emléked szívemben mély nyomot hagy.
Belevésted nevedet éles tüskékkel,
A heg nem fog begyógyulni id?vel.
Minden reggel téged kutatlak- kereslek,
Fájón veszem tudomásul, nem lellek.
Majd az iskolában ébren álmodok rólad,
Nem hallom a fülem mellett suhanó szókat.
Így telik az egész tanítási napom mindig,
S csak keringek a folyosókon csengetésig.
Aztán j? egy újabb tantárgy, új leckék,
Én csak az ablakon nézem az ég mily kék.
Véget ért megint az iskola egy napra ,
Elindulunk a csajokkal a buszunkra.
Itthon is ugyan az vár mint máshol is,
Búsulok tovább legyek én akárhol is.
denes - szeptember 25 2007 18:20:15
Sajnos a lelkiállapotunk válsága független a helyt?l, szabadulni t?le szinte lehetetlen, de az id?, mint mindig most is megoldja majd gondjaidat.Ebben bízz és önmagadban. Szép páros rímes, de szomorú verset írtál.
