Holdudvarok sápadt csendje ringat.
Álmos rétek, zöld lidércek múló fénye,
olvadt percek lassan szétfolyó reménye,
hantolja el a haldokló múltat.
Sok elporladt, megfakult pillanat.
Vonagló vágyak sebzett jajszava kiált,
és szürkére festi a rád tapadt magányt,
hisz tántorgó lelked fogja vagy.
A megkövült remény, torkodba mar.
S csak hörg? sikolyod sóhaját hallod,
régen elapadt már egykor érces hangod,
és foszló árnyad lágyan eltakar.
Körbe vesz némán a gomolygó csend.
A benned tátongó mélység egyre hívogat,
elmosva fényt, vágyat, s diderg? álmokat,
csupán; könnyed hull fájón odabent.
denes - október 13 2007 10:47:51
Valóban olyan fájdalmasan szép, mint az igazi könnyek egy gyönyör? szemben.
A lelked fogja(foglya)biztosan elnézés, nem akartam javítani.
amazonasz - október 15 2007 16:31:26
Nagyon megtisztel? számomra, hogy tetszenek nektek a verseim. A helyesírásra csakugyan jobban oda kellene figyelnem.
