Vérrel teli, lüktet? izomköteg,
Húsod, b?röd, védi amíg lehet.
De áthatol rajt a kegyetlen tudat,
S kimarja magának az új utat.
Adnál magadból mindent mi érdemes,
Bár másoknak ez cseppet sem érdekes.
Magához ölel a közöny egészen,
S szembeszálnál vele merészen,
De részeddé válik, mielött tennél,
Mintha dögkútban lennél.
Vel?dig hatolva újra formál,
Hogy ne az legyél, aki voltál.
S mire magadhoz térsz,
Már más lényként élsz.
Talán észre sem veszed,
Hisz máshogy forog eszed.
Megsz?nik egyéni lényed,
Elrothad emberi éned.
Arvai Emil - október 16 2007 05:42:43
Érdekes, elgondolkodtató... (sajnos... borúlátó...) Üdv.: Á.E.
kiscsaj - október 16 2007 10:32:43
Jobban is lehetne írni mindarról, ami az emberben legbelül van, csak nem biztos, hogy felét is kitudja fejezni önmagának.
