Lehullt a fátyol vajúdó szívemben,
s mögötte meztelen maradt,
sok összegy?rt, eldobott, megfakult gondolat.
S vacogva, összebújva,
fázósan reszketnek megsebzett perceim.
Dohszagú feslett napokba bújnak,
majd évekké nyúlnak,
mint nyolckarú polip
mindent átkarolnak,
hogy megfojtsák a tegnapot.
Még itt vagyok,
de félek.
Mert nyirkos karjukkal engem keresnek,
Hogy felfalják a mát,
majd a holnapot,
akkor tudom hogy meghalok.
Hát szoríts magadhoz,
még élni akarok!
era - október 17 2007 11:49:37
Nagyon szép vers! Gratulálok!
Era
amazonasz - október 17 2007 14:45:26
Köszönöm kedves era. Örülök, hogy itt jártál.
gosivali - október 17 2007 15:37:08
Szép a versed,- szomorú-szép vallomás és óhaj... Azért a pillanatokat ne hagyd elsuhanni...
amazonasz - október 17 2007 15:41:03
Örülök, hogy ezt is elolvastad. Itt ül mellettem Géza barátom, tudod, aki Amerikában lakik, és szeretettel üdvözöl téged. S?t, még egy csomó puszit is küld neked.
