Napkorong

Ó Te nyelv, a lelkem miattad dalolna,
Tehozzád szólna, szállna e röpke óda!

Szorgosságod vívta ki a dicséretet.
Te gyúrod szép szavakká a hangképzetet,
Már süvöltő ember emlékezet óta,
Nem vitás, Te vagy fej fontos toldaléka,
Mely szájüreg rejtekén szerényen bújik,
Míg dolgait találva elő nem csúszik.
Nem állítom, Te lennél test legszebb éke,
De előre mozdító legjobb segéde
Címet már Tőled el senki sem ragadhat,
Erre számolatlan okot is mutathat
A sok talp, mit ügyesen tisztár nyaltál,
Míg a hátrányból is előnyt nem faragtál.
Máskor viszont előmenetelt remélve,
Jogosan pályáztál főnöki fenékre.

Ó, midőn a szerelem szép szirmot bontott,
S általad megannyi gyönyörű szót ontott,
Más szájban keresel csatlakozó pontot,
S mintha tükörképed találnád meg pont ott.
Véle birokra kelni mennyei áldás,
E heves ütközet, mint pengeváltás,
Melyet igazán csak Cyrano ismerhet,
Nem csoda, ha csatára csalja a nyelvet!
Máskor meg selymesen puha a mászása,
Simogatni térsz be a mások szájába,
Nyálas és sikamlós vonaglást mintázva,
Nagyon emlékeztetsz a párzó csigára.
Önzetlenségedre mit tehet az ember,
Kéjnek adja magát, aléltra vált szemmel.

Ó, Te nyelv, bejárat hűséges silbakja,
Rendületlen ügyelsz betérő falatra,
Mint jó portás kinek feladata kontroll,
Nincs olyan mi tovább úgy csúszna e pontról,
Hogy ne lenne tüstént ízre átvizsgálva,
Motozást követve fajra szelektálva,
Édesek előnyben,- (irodista lányok)
Sósak és savanyúk,- (mint holmi munkások)
Keserüknek megállj, ma kívül tágasabb,
Nincs olyan főnök ki erre ráharap.
Minden ami kemény várjon a sorára,
Tovább léphet ő is, de majd csak megrágva!
Szorgos öntudatod tán még azt sem bánja,
Hogy felsért a bal hatos tömés sorjája.

Ó, Te nyelv! Isten nagyszerű ajándéka,
Léted nem lehet egy könnyű léha séta,
Néked szakadatlan kell állni a sarat,
Akkor sem rendülsz, ha a gazdád beléd harap,
Csak tűrsz némán és őrködsz gondjaid felett,
Míg kevered a szót, " a szárt " és a leheletet.

Kiegészítés:

Ide nem sorolható anyósok nyelve,
Mely formázza a szót, csak métellyel telve,
S felőle a csúfság szakadatlan árad,
Ki hallgat rá, fizet töméntelen árat.
Egy régi történet kering köztudatban,
Én is csak hallottam, ezért mondom halkan,
Egy néha volt anyós veje örömére,
Nehezen, de végül megtért a jobb létre,
Ilyenkor mindenki a jó csendet áldja,
De törvényt tagadott boszorka pofája,
Szájában, mint motolla pörgött a nyelve,
Szitkait holtában is szórta a vejre,
S hogy tudjon szenderült gazdával maradni,
Ravatalon kellett nyelvét agyoncsapni.