Napkorong

Sötétedő tájban egy halvány lámpa ég,
Mellette a kisasztalon egy mesekönyv vélt.
Borítója vörös, címtelen és fakó,
Legelső lapján két név olvasható.
Utána már mondatok kéklő tintával,
Arról, hogy ifjak hogy dacoltak a világgal.
~~~~****~~~~
A kandalló előtt egy leány mocorog,
Kint az őszi tájban egy kis veréb vacogott.
A leány smaragd szeme fáradtan kérlel,
Az őt karoló fiú ajkát sóhaj hagyja el.
A leány könnyezik, kapaszkodik a fiúba,
Rég beleszeretett a szőke ifjúba.
Kint dübörgő, éles zajok vannak,
A fiú csókol, tudja, vége a mai napnak.
A leány szorítja, nem engedi el,
Sejti mi lesz, ha a fiú útjára kel.
Az ifjú lefejti magáról az ölelő karokat,
Búcsúzóul ígér örök mondatokat.
Léptek visszhangzanak a fekete éjben,
Kínok csatája dúl kislány szívében.
~~~~****~~~~
Fák körül elhaló bíbor falevelek,
Meghaltak, hisz nem tudják kinek kellenek.
Fekete rózsák közt erkélyen egy lány,
Szomorúan pillant, több hónapja vár.
Rég nem csókolták már rózsa színű ajkát,
Csak egyvalaki köré fonta védelmezőn karját.
Szerelem, szerelem, az erkélyen a lány,
Ezt a mozdulatot viseli naponta, órákon át.
~~~~****~~~~
Természetben kavarog százezernyi dal,
Harcmezőn, katonák közt, sok ember halt.
Csak egy-két harcos élte túl a győztes napot,
Köztük egy fiatal ki végre szabadságot kapott.
Első útja egy kertbe vezetett,
Ott találta a lányt, kit annyira szeretett.
Hirtelen ösztönből ölelte a leányt,
A hosszú elmúlás többet nem is fájt.
A lány csak csókolta a szőke ifjút,
A végzetes őszből meglett a kiút.