Napkorong

(1.)
Egy újabb zárvány lettél agyam élő húsában.
Falak és gátak között.
Vesztettem, érzem, a teérted, veled, s a
magammal vívott tusában.

(2.)
Furcsa abortusz ez, de magamból
tíz körömmel most kikaparlak.
Könnyebb így, mint kihordani téged,
kevésbé fáj, mint vajúdva válni
meg tőled majd, mikor belém nőttél
teljesen. Körmeim festve félelemmel,
inaimat ölésre rántja
dühe a kínos büszkeségnek.
Mert nem bízhatok benned, tudom.
Nem számolhatok veled,
kifolysz gyenge ujjaim közt,
csillámlón, tompán változol,
és nem ismerlek, elbújsz előlem,
még ha a saját hajam mögé is…
Mert nincs hely bennem fölös reménynek,
pusztuló város az agyam,
lassú, beteg szörnyetegként
folyton pusztítom magam.
Kikaparom hűlő szívemből
meg nem született érzéseim,
mert inkább uraljon a betegség,
mint hogy te béklyózz teljesen…

Furcsa abortusz ez, de magamból
tíz körömmel most kikaparlak.
Könnyebb így, mint kihordani téged,
kevésbé fáj, mint vajúdva válni
meg tőled majd, mikor belém nőttél
teljesen.

(3.)

Mert édes vagy,
cukrozott méreg,
mert sóvár perc,
amíg elérek
reszkető ujjal
lágy hajadig…
Hazug szám már
kunkorodik
cinikusra formált
mosolyra –
a józan ész
máris lefojtja,
ami igaz.

Mert a szemed
gyilkos gyönyör -
mert én veled
nem lehetek
szigorú se
bárhogy gyötör…
Mert kisfiú vagy,
te álnok férfi.
A lelked száll,
a világot méri,
és fehér lánggal
ég agyad…
Az ölembe fészkelted
magad, és
hozzám bújtál
elveszetten…

Mert porcelánból
vagy: törékeny
test, s a bőr
olyan fehéren
világít, mint
tiszta tej…

Vad szívemben
mindig marad
számodra
egy üres hely.

(4)
Merengve peng a szívem húrja.
Lefojtom – kár szólni csak magának.
Lelkem kopár, kék-ködű táján
mélázva bóklász néma bánat.