Napkorong

Gyönyörű életek zord vesztése…

Ez nem én vagyok! Ez kárhozat! Tiltakozom!
Ébren vagyok, de szívemmel mégis álmodom…
Lelkem virágzik, ámbár testem halott…
Kérlek… A régi életem bármelyikét akarom!

Utazó voltam én; láttad már az ír sziklákat lemenő nap fényében?
Tajtékzott-e már alattad tenger megannyiszor a szikláknak verődve?
Az Alpok csodás vidékein, havas csúcsain már jártál-e?
Vagy élénkzöld rétein, melyek egy völgyszorosban fekszenek?

Láttad-e már a görög tengerpartról a horizontot, miközben
Talpad alatt homok csikorgott, s fújt arcodba a világ szele?
Lemenő nap fénye világított szemedbe… Térded a tengervíz csapdosta…
Láttad-e már a görög utcákat, kirakatokat…? S a szebbnél szebb tájakat?

Csak szeretnél eljutni a gyönyörű Velencébe… ahol ezer meg ezer
Gondolás énekel gyönyörű dalokat… vízen úszva, romantikával telve…
S a Szent Márk téren ezer meg ezernyi galamb repül hozzád éhen
Majd ennivalót kérnek, vagy nem törődve semmivel tovaröppennek…

Róma az örök város; érzed a régmúlt idők illatát is légkörében…
S gondolataidba mélyedve lehunyod szemed… itt kik éltek?
Miként éltek, s merre lehetnek? S még számtalanszor visszatérnél,
Ezért pénzérmével kötöd magad ide: a Trevi kút egyszer még visszaígér…

Dubrovnik Óvárosában járva a falra is feltévedtem; nem bántam meg.
Csodálatos képekkel telt meg lelkem; a tenger, s a város képeivel.
A városfalon belül Onofrio kútjával találkoztam; belőle víz csordogált lassan.
Édes volt, s furcsa… lelkem energiát nyert belőle, mikoron megkóstoltam…

S egyik utam alkalmával nem tudtam tovább türtőztetni magam;
S viharban indultam útnak… kerestem, amit eddig meg nem találtam…
S egy véletlen szerencsétlenség elvette tőlem az esélyt, hogy meglegyen
Lelkem elhagyta testem, mely összetörve, elfeledve feküdt örökre…

Másik életemben kisasszony voltam, s kisétáltam a kastélykertbe
Gyönyörködtem a természet borzongatóan csodás létében
De túl messze kóvályogtam el; ugyanis valamit kerestem…
S nem vettem észre, hogy vihar kerekedett köröttem.

Ahol sárgult leveleket kergetve játszott a szél az úton
Kiszakítva az ég felé törekvő gyönyörű fák lombjaiból
Ahol arcom könyörtelenül tépte, könnyeim törölte le
Ruhámat tépázta kegyelmet nem ismerve, mindég…

Nem is várhattam mást, mikoron ily heves, zord idő volt;
A távolban már fel-fellobbannak a hirtelen villámok
Pedig még sötét sincs, csak színtelen-szürkéskék az ég…
S én szaladok gyönyörű kastélyom karjaiba, sietvén…

Kastélyom megóv minden bajtól, fájdalomtól, harctól…
Bezárom hatalmas tölgykapuit, s menedékem ím biztos
Kabátom, esernyőm felakasztom kovácsoltvas fogasokra;
S jómagam a könyvtárba vonulok… majd gyújtok fáklyákat,

S csodaszépen világítja be szobám a láng… csodásan lobog…
A könyvespolchoz lépve egy könyv gerincét végigsimítom;
Melynek aranyló betűi a lángok lobogásától élővé válnak…
Leveszem, leülök, s olvasni fogok… olvasok… olvastam…

Mikoron iszonytató dörrenés után ablakaim reccsenve
Megadták magukat sikoltva a viharnak; s szilánkokra törve
Zúgtak, hullottak fölébem… fölébem; szívembe mélyedve,
S a világ számomra nem létezett tovább… elvesztem benne.

S vérző, haldokló testemre borította a szél a fáklyát
Hogy immáron bevégezze rajtam mocskos munkáját
S felégetett mindent; a gyönyörű számtalan könyvet
S hatalmas kastélyom, mely immáron martalékká lett…

Lelkem azóta máshová szállt; ekkor tengerész voltam;
Egy vad; szilaj hajóskapitány… S csodálatos Ramónám
Sosem hagyott cserben, gyönyörű tengeri szerelmem.
Hihetetlenül szép tájakat jártunk így mi össze kettesben;

Csak úgy szelte a világ tengereinek fodros habjait
Éjjelenkint álmatlan álmokkal álmodtuk meg álmaink
Mígnem egyszer baljós gondolatok jöttek eszembe
S kavarogtak napokig sejtelmesen, fájó fejemben.

Egyik éjjel förtelmesen tajtékzó viharba keveredtem;
Gyönyörű Ramónám nyugtalanul imbolygott a szélben
Kérte, éjjelezzünk a kikötőben, de határtalan mehetnékem,
Reákényszítve menni akartam.. nem hallgattam gyönyörűmre.

Ramónám teste könyörtelenül vágódott, reccsent
S én mit sem tehettem könnyeimmel küszködve
Mint a kormányt markoltam, s tekertem jobb létre…
De mindezek ellenére a tenger leve elöntött bennünket…

„Ramónám, életem, kérlek, bocsáss meg nekem…
Te vagy a legszebb hajó, mit tenger fodrain vihetett…
De most általam hullámsír temet el téged örökre…
Ne haragudj rám, őszintén kérlek; én is véled veszek…”

S eltűnt a vihar, s a hajnali napsugár vidáman nevetve
Borította be a tengert… Úgy tett, mintha ezelőtt éjjel
Nem dúlt volna ezen helyen szörnyű élet-haláltusa…
Szemtelen-kacéran ragyogta be szörnyű hullámsírunkat…

Égszakadás, földindulás… Mit kerestem oly lázasan? Tökéletest akartam…
Tökéletes életeim a tökéletlenségbe hullottak… De emlékeim megmaradtak
S bennem élnek, ezáltal mondom: aki most vagyok, nem én vagyok.
Ha elkalandozik figyelmem; éppen csodálom a világ városait hajómról…

Most is vesztem érzem, pedig nincs is vihar… talán nem is lesz majd.
Emlékszem eme dolgokra, pedig arrafelé éltemben nem is jártam…
Mi lehet ez, ha nem emlékképzet szép előző életeim mindegyikéből?

Szabó Erika, 2010. november 20.

Hozzászólások

agota - november 21 2010 06:50:14
Érdekes fejtegetés.
Ágota

iytop - november 21 2010 08:44:39
Nagyon érdekesen megírt költenény kedves Ekka,előző életeidből kiírtad a szépet ,melyel csak megkívántatod az olvasót.Mind ez arra ösztököl engemet hogy próbályak mélyedni hátha Én is ott lehetek.Szeretettel Elemér

pircsi47 - november 21 2010 20:08:06
Ekk!
Hát fantáziád szüleménye elképesztően jó verset vagy inkább elbeszélő költeményt hozott össze!
Nagyon tetszet, érdekes, izgalmas olvasmány!
Gratulálok szeretettel