Ó én reménytelen gyászos életem,
Már a létemben is egyre kétkedem.
Minden emlék a szívem szaggatja,
Hiába, reménytelen szerelem rabja.
Próbálom tervezni a jöv?m nélküled,
Próbálom elfeledni a csodás emléked.
Azokat az együtt töltött szép napokat,
A t?led rég kapott mámoros csókokat.
Egyszer úgy érzem talán mindez sikerült,
Szívem egy kis apró zuga végleg kiürült.
Máskor sírok, zokogva verset írok rólad,
Azok a csodás esték, arcom óhh, elsápad.
Mondogatom magamnak újra s újra,
Felejtsd már el végleg, térj rá új útra.
Istenem, mond el mért kell felednem?
Mért kell porba dobnom a reményem?
denes - november 01 2007 06:44:57
Amikor már a felismerésig eljutott az értelem, onnan már az út felfelé vezet.Szép volt ez a versed is, már sejteti, hogy tisztul benned a régi szerelem emléke.
