Számtalanszor, s számolva is felfoghatatlan
a kába kábulat okozta remegés,
így hat rám a forró éjjel, kezed melege,
s a hajnalok kih?lt lélegzetvétele
már nem is riaszt annyira,
hogy elmész t?lem, ki szeret téged,
a Világ egyetlen kincse vagy.
Vagy, mert az alkony piros fénye a szívemig hatol.
Párnáim közt az illatod csak nehezen találom meg,
félek, elveszítelek örökre.
Az ágyam érintetlenül hever,
nem merek hozzá nyúlni,
mintha rajtam múlna az örökkévalóság ragyogásának fenntartása,
s hiábavaló igyekezem ellenére
a szokásostól is jobban félek a magánytól,
mely feltaszít a mennyekbe,
és ki kell szállnom, ugranom a sötétségbe,
...puha, pihe tollakra érkezem.
mullerildiko - november 01 2007 21:38:31
Szép a versed,a magánytol pedig mindenki fél én is ,csak van aki szégyenli bevallani. Szép az ösztinteséged Remélem a puha pihe tollak megvédenek a fagytól.SZia: Ildi
