Milyen csapongó az emberi elme,
Állandóan te jársz az eszemben!
Gondolok rád, veled vagyok,
Gondolatban átölel, szeretve két karom!
Két karom, mint tenger lágy habja,
Tested ölelné, te lennél a rabja!
Lennél homokzátony, a tenger közepén,
Minek a hullámok, nyaldossák fövenyét!
Én lennék a hullám, te meg a zátony,
Ölelnélek téged, lehetnél is bárhol!
Ha vihar támad, vágyunk vihara,
Ellepném a zátonyt, a vágy hullámaival!
Ha vihar kielégül, s lassan csendesül,
A zátonyra, tenger szelíd habja terül!
Lágyan csókolgatja, újra ? a zátonyt,
Hisz megszabadult már, a féktelen vágytól!
