|
 Vendég: 16
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,212
|
|
Éves szalmabálán üldögélek egyedül,
előttem zöldellő élet fűszálakban serdül,
arcomat és füzetem lapjait fújja
a frissen sarjadó szellő, újra s újra.
A föld és aszfalt mezsgyéjén tünedező fagyos könnycseppek,
mint a ragyogó ékkövek, megdermedtek,
mégis az aranyló Nap, ami homlokomat is melegíti,
a jéggé összeálló kristályokat igyekszik lassanként feloldozni.
Az alig használt határ menti utat áztatja sötét nedve,
mely alámerül a gyökerek legmélyére,
a hátam mögött csordogáló kanális nyugvó ölére,
ahol a gyémántpáncél olvadozik kedvére.
Mert tavaszt hirdetnek a madarak és a perzselő szél,
a lombtalan lombok, amitől életre kél
a fel-felbukkanó ködös homály, és az ázott táj,
ami a természet laza testébe völgyeket váj.
A távoli dombok, melyek egykor hazánk díszei voltak,
most jó kedélyűen a messziségből rám kacsintanak.
Tövüknél az aprócska város épületei fehérlenek,
míg én látom őket, ők észre sem vesznek.
Örülök, és valahol mégis fájdalom járja át lelkem,
és nem hiszem, hogy mindez szükséges nekem.
Jó lenne csak a fény, a mosoly, és a boldogság,
jó lenne, ha minden szép lenne, tudom balgaság.
Bizonyos, hogy ha jót kívánok,
végül a rosszra is rátalálok,
ennek ellenére a végsőkig kitartok,
s állok elébe, mit az élettől kölcsönbe megkapok.
Már nem is tudom dideregjek-e,
hiszen a Nap simogató keze,
ami oly meleg,
most elér egészen hozzám.
Sugarai a dacoló széllel vívnak csatát,
eközben elhatározta, lelkem megadja magát,
s lassan, ami eddig bennem gondolatokként gyűlt,
ezúttal szavak formájában a papír felületére ült.
Ők hírnökeimként megjelennek,
mikor én már távol leszek,
mikor az öreg szalmabálát már felemésztették az évek,
s mikor én is már egészen más valahol élek.
Emlékezetembe vésik a gondolatok erejét,
az érzelmek leg-legvelejét,
hogy miért is jöttem most ide,
s miért ekkor kezdtem ebbe bele.
Sok minden van, amit szeretnék leírni,
bokor, páros vagy egyéb rímekbe faragni,
hogy végül megkönnyebbüljek,
és a rögös, poros utamhoz visszatérhessek.
Terveztem, hogy beszélek a szívemnek kedves emberről,
ám nem tudom, miként kezdjek mesélni erről.
Ezek a momentumok hasítják a szívemet, melyek hozzá kapcsolódnak,
kellemes és gyűlölt érzések, amik egyszerre megborzongatnak.
Szeretem-e vajon? S ha igen, mennyire?
A sok mindennapi gyötrelem kell-e,
a megannyi megpróbáltatás,
ami folyton maga alá ás?
Könny szökik a szemembe, ha rá gondolok,
miközben idegen autók suhannak el mögöttem,
s lüktető izmomba vág a kínzó érzés,
mikor nélküled vagyok.
Nyolc, szálait lengedező bála lettek barátok,
és a fülembe duruzsoló dallamok,
a kezemben karcoló grafit hegyek,
és a magányosan égen kúszó, fehér szellemek.
Tudtam, ha annyi hónap, s lassan év után,
ismét belefogok és elkezdem verselő munkám,
az nehéz lesz, mint a szikla haragja
viharos éjszakán.
Lezúduló súlyos kőrengeteg, ami most vállamról lepereg.
Lassan elfekszem a kötözött, hengeres növényzeten,
és az egyenletes kék égre meredek.
Mikor is voltam így együtt veletek?
Ki tudja már, mikor voltatok múzsáim.
A sugárzó Nap, a csillámló boltozat,
a Földanya sarjai és a dacoló Szél,
ti lettetek ismét hű társaim.
A sötét gyilkos alak rég járt nálam már,
titkon biztos csakis engem vár,
én pedig kerülöm, akár a fojtó tüzet,
hogy ne lehessek rabja soha többet.
Oly nehéz, és egyszerre könnyű,
kiadni magamból, ami szörnyű,
s néha azonban felemelően jó,
pár érdekes ember, és néhány bátorító szó.
Ennyi is elég, hogy magamra találjak, néhány igaz barát,
és a támogatásuk, hogy szebb színben pompázzon a mező,
az erdő, a szemem előtt loholó kamionok,
az égnek sárguló alja, és a kopasz ágak kavalkádja.
Apránként merültem alá a mocsárba,
s most a bálán üldögélek onnan kimászva,
több ember együttes érdeme ez, akik segítettek,
ezáltal vittem a szabadulásomat véghez.
Most élvezhetem a fénysugarak cirógatását,
pajkos, kedves játékát,
a lenyugvásra kész égitest tündöklését,
a szellő egyre csendesedő, lágyuló énekét.
A szárnyas rovarok táncának árnyékát megvetülni combomon,
a hűvösödő idő pírját orromon,
az édeskés szalma illatát meglebbenni a levegőben,
és felszálló porát cipőm és nadrágom szövetében.
Ahogy körbenézek mindenütt csend és nyugalom,
mégis tudom, hogy ez csupán az, mit engednek látnom.
A roppanó szalma szára, a mozgolódó felhők árnya,
ami felkelti bennem az emléket, miként rohan az élet.
Sorok követik egymást, míg én csak ülök és írok,
lassan eltűnik a perc,
mikor kezembe vettem írószerem,
és elkezdtem szőni hosszú gondolatmenetem.
Azt hittem megnyugvást ad majd, ha megírom, mit érzek,
és hogy mi az, mit látok, ha szememmel a messzeségbe nézek.
Rá kellett jönnöm, csak féligazság rejlik a rímek mögött,
hiszen az idő számomra nem túl könnyű utat szövött.
Mint a pók selymes fonalába,
úgy ragadok bele néha,
s ha leleményes vagyok, kiszabadulok,
vagy ismét belegabalyodok.
Tanulságok örök igazságai derengenek fel most bennem,
s hibák sorozata, amiket muszáj volt megtennem,
hogy azzá legyek végezetül,
aki mostanra lettem.
Órák teltek azóta, hogy idetelepedtem,
a levegő is egyre hűvösebb, fázni kezdtem.
A kósza macska is már hazafelé szalad,
a horizonton lángoló idom is szüntelen lejjebb halad.
Oszlik az árnyékom, közeleg az est,
a fagyhozó sötét, a dermesztő fekete,
aranyporos égnek teteje,
ahol látszólag megpihennek a vadak is.
Krémes az alkonyat, színei elvarázsolnak,
de indulni készülök, s az ágbogak csücskei mentén szemlélve
ráébredek, míg körültekintek, ez az én megnyugvásom bölcsője,
legyen könnyű vagy nehéz az életem eljövendője.
Elmélkedtem szívemnek bújáról, vigaszáról,
a határ menti vidék meseszép látványáról,
és megértettem miért jöttem ma ide el,
hogy én és az életem egymást fedezzük fel.
Lemászok a báláról és búcsút intek a természetnek,
melyet oly sokan áhítatva emlegetnek,
és én nem csak elbeszélem, hanem tudom,
ha egyszer ide kijövök, megoldódik minden bánatom.
|
|
|
- május 09 2011 17:42:22
vyvyen!
Azért ez nem semmi! Szép tájleíró lírád, csupa-csupa szinnel megfestve és érdekes ekmélkedésed, nagyon jól összehoztad! Jó néha mindenkitől távol egyedül lenni!
Gratulálok: Pircsi  |
- május 09 2011 17:51:48
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad.  Örülök, hogy megtudtam mutatni, amit átéltem, mikor megírtam. *____* |
- május 09 2011 18:00:22
Ugyi vagy, mint mindig! Koszi, hogy ujraolvashattam!
Puszi: Bettany |
- május 09 2011 18:02:56
Én köszönöm, hogy újra elolvastad. <3 |
- május 09 2011 21:29:48
Szép természeti képekkel meséled el vívódásodat! Szeretettel olvastalak! Piroska  |
- május 09 2011 22:22:41
Örülök, hogy kedvedet lelted benne! Köszönöm, hogy olvastad. ^____^ |
- május 09 2011 22:33:30
Én a vízzel vagyok így!
Örömmel olvastalak.
Ágota |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. január 29. szerda,
Adél napja van.
Holnap Martina, Gerda napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
