Előszó:
Ne nézd, ha hamisan írok,
ne mondd, hogy ez nem igaz!
Csak egy számít, hogy másnak
így nyújthatok kevéske vigaszt..
látod lázban égek..
rám tetoválta az élet
a múlta(ma)t
lakata alatt őrzött kincsem
semmi vermében
csupa jég
mégis forró a milliónyi ér
mi behálózza testem
hol buzog a kitörni vágyó érv
de holdsarló vágta egyre több sebből vérzem
mennyi ének szántott utat a fény felé
most mégis
csak apró szikrák pajzánkodnak
mi mind egyre messzebb téved
lassan kialszik felettem az alkony
és dérlepte fréziák közé bukik a fáradt szél
felhő fodrozta álmomat fekete hajú éjben
néhány akkord kíséri
- ne legyen maga -
rám simítja dallamát a bennem éledt zenének
de már nem remélhet
ki tudja miért nem ér el
a szívedből táplált bíborszín kábulat
ó hittem én hogy egyszer majd
minden jobb lesz
karnyújtás
és újra megérint az ég
az ihlet is
párnámon reggel velem ébred
tipródni sem kell rőt-vörös álmokért
hittem
napjaim nyomában
egy cseppnyi vitriolt ha kever is a ma
holnap ismét ízes gyümölcs leve csordulhat a számról
mit Nap heve érlelt szavakká öleléseden
melletted ismét halk szavú angyallá válok...
és szárnyalunk majd együtt ha hív a végtelen
de hazugnak kellene lennem
hogy mindezt el is higgyem
tegye igazzá bár tollam annyiszor
már nehéz a fátyol
amit fehérben kértem
sok viharban tépett
