Kinézek a poros ablakon,
a távolba nézek.
Emberek sétálnak az utcákon,
fúrcsa lények.
Fúrcsa ahogy öltözködnek,
fúrcsa az arcuk,
fúrcsán járnak, nevetnek,
mosolygós a szájuk.
Én mindíg mosolygok,
mégis csak ülök egymagamban,
hisz én egy baba vagyok, csak mosolygok,
mozdulatlan, faragott pálcika.
Néha- néha felállok,
leporolom ruhácskámat,
aztán visszaülök, csak mosolygok,
és tovább csodálom világomat.
Itt fent a szobában
minden poros és sötét,
szívesen ülök az ablakomban,
ide besz?r?dik egy kis fény.
Már nem emlékszem milyen is volt,
mikor még én is játszottam,
mikor még nem voltam szinte holt,
és nem ültem egyedül egy poros ablakban.
Valakinek emlékezni kellett rá 
