Az utca éled, mintha nem is félne
az elmúlástól, - hozzá mikor tér be -,
pedig szűkül a nap, ronggyá hasad már a fénye,
halkul a dal, egyre messzebb ring zenéje.
Minden arcnak nyílik valahol egy ablak
jó-reggeltre, végül isten-nyugosztaljra.
Nyújtózkodik, világot nyit ma is a reggel,
sötétséget oszlat, mire a Nap felkel.
Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,
közepébe hímzi százszínű szépségét.
Míg tart a fonál, kedvét semmi nem veszejti,
- dolga végeztével másnapig felejti.-
De belefájul már a mozdulatlan tájba
az őszbe fordult sejtek, színek kavalkádja,
és úgy teríti a hó szememre a fátylat,
hogy észrevétlen vakul öröm és bánat.
Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,
örülök, ha maradt egy kevéske része.
Ha rebbenésnyit érint, én attól is félek,
szikrát olthat szele a leskődő sötétnek.
Még dobbanásnyit éled, lélegzik a dallam,
a könyörtelen idő leinti, mint karnagy.
Az ablakon át tőlem szökik ma az ének,
ám holnap megint másnak halkul el az élet.
reitinger jolan - szeptember 25 2011 13:57:56
Szép megfogalmazása a hamvadó életnek.
Szeretettel Joli
mamuszka - szeptember 25 2011 14:34:57
Szép képekbe öltöztetted az elmúlás gondolatát és személyes érzéseidet...
ettől kap sajátos hangulatot és intimitást
szeretettel olvastam -mamuszka
Radmila - szeptember 25 2011 16:44:55
Drága Zsanett, csodás a versed. Szeretettel gratulálok: Mila
Maryam - szeptember 26 2011 09:29:53
Fantasztikus lett..."leskődő" nagyon egyedi, tetszett.
