|
 Vendég: 28
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,212
|
|
Utolsó nyári dallam
Hűs szellő cirógatja arcomat,
miközben fáradtan tárom ki karomat.
A lassan kélő bükkös suttogásának nesze
mézédes, akár a harmatos fű rezzenése.
Padon fekve meredek felfelé,
hol az ég és a lombok válnak eggyé.
Figyelem a lehulló, árva leveleket,
keresem a foltokat vető fellegeket.
Melyek nem tárulnak elém,
zenit idején rejtőznek, de a felém
elnyúló határ végtelen
kúszik elő féktelen.
A füst kesernyés szaga terjeng a széllel,
mialatt a Nap szárnyait lopva csalom el,
és hallgatom suttogó hűvös dalát,
a kristályló fény zendülő foszlányát.
A patak partján pihenek meg éppen,
üldögélek egy árnyékos részen,
amikor hirtelen darázs száll le rám,
és megszimatolja füsttől illatozó ruhám.
Elhessegetem gyorsan, nehogy megcsípjen,
és nézem tovább a vízibolhák táncát,
körös körül úsznak a sekély vízben,
serényen szedi mindegyik a piciny lábát.
Az úton gondolkoztam el,
ha ide jutok, miket jegyzek majd fel.
A hárs énekét, morzsolódó termését,
vagy a kavicsos, rekettyés zugok rejlő mélységét?
Sok-sok hónap, mi termést hoz e napon,
mikor tollam újra a füzetlapnak karcolom,
és némán derengve körmölöm a fekete sorokat,
mialatt szemlélem az előttem csobogó habokat.
Tekintetem meg-meg áll néhol,
a zord moha testén, az éves sziklák ráncain,
a víz tikot rejtő tükrén,
s a borostyános keszekusza szárain.
Fák száradt szirmai
hevernek az avaron,
akár az ágak kihűlt karjai
a törmelékes talajon.
Legyek döngnek jobbról, és balról halkan,
fáradt szememmel merengek el oly sok gondolatban,
hol is kezdhetném, mit mondhatnék,
mi mellkasomban burjánzik szét.
Kalandos érzések, és érzések kalandjai,
emberek, események, mind megannyi.
Szívem összeszorul, gyomrom görcsbe rándul,
mégsem ér ez váratlanul.
Emészthetne magány, bú és komorság,
mégsem mondanám, pedig zord a valóság.
Írhatnék veszett szerelmekről, sírásról, vagy vereségről,
de hasztalan volna, nem fogok beszélni ázott keserűségről.
Néha a fájdalom belém mar,
oh, ha volna viszonzott szerelem,
de az lesz majd, mit az élet akar,
úgyis célt ér egyszer a végzetem.
Barátok jöttek és buktak el az út rögös szakaszán,
kik voltak, lesznek örök a Napnak hajnalán,
s akik bíznak, remélnek velem,
soha el nem hagynak engem.
Találtam igaz Társat, ki ha veszne,
szívem szakadna zordul bele,
de amíg ő van nekem,
dobog bennem rendületlen.
Bízom a gyönyörű mában,
el nem hagyom veszni a homályban,
a fényre húzom magammal,
hogy egyé legyen velem, s a pillanattal.
A pillanattal, mely általunk lesz halhatatlan,
mert egymáséi vagyunk maradéktalan,
és tudom, hogy így lesz ez majd a jövendőben,
a reményt ígérő esztendőkben.
Megrázva pokrócomat állok fel,
és a kavicson visszafelé indulok el,
szemeimet az égre szegezem,
és a lombok suhanó fodrát szemlélem.
Majd előtör a langyos csend ölén
a vonatnak zihálva kattogó zaja,
a dallamok megdermednek
a borostyán robosztus levelén,
ahol az ösvény vezet felfelé,
ahonnan ered a kerekek pattogó dala.
Leülve a padra újra, folytatom mesém,
miközben a vonat ütemesen közeledik felém.
Végül elillan előttem hamar,
és ismét némaság honol, semmi meg nem zavar.
A felkúszó dombok és a szilaj bükk álma,
az ágak között szabadságra vágyó fénynek árja
árnyékot vetnek elém,
megpihennek a törzsek szerteágazó tövén.
A pad deszkáira vésett szavak, nevek,
gondolatok, mik itt maradnak,
de én indulni készülök haza,
vár rám a puszta, a dombság,
és az elterülő ugar szántók hada.
Mikor elindultam egy reggeli órán,
még nem tudtam mi lesz majd a mesém fonalán,
társak, alkuszok és ellenségek,
s hiábavaló, hasztalan versengések.
Jelöletlen út porára lépek nesztelen,
és a táj, a bálátlan apály, mi meztelen,
s az igazságok hasztalan marja,
ami a szívemre a hamis valót varrja.
Gondolok az égett napraforgó bús fejére,
a kapualjban búvó krizantém lenge sziluettjére,
a parasztház omladozó kerítésének repedt fájára.
és a lovak szikkadt Napon elnyúló játékára.
Piros traktor hasítja fel az izzó levegőt,
ahogyan a kéj a vágyakozó szeretőt,
és míg a derengő muskátli hűsöl többedmagával,
én zötyögök a búvó kanálison átal.
Pusztákban rejlő gazdag oázisok,
kukorica nevetően sárguló szára,
kapáló gazda, és viruló asszonya,
mind gondtalan bábok.
Markomban csillámló ezüst, gyémánt, rubin,
másikban a rothadó szalma szára, amin
kiburjánzik a hatható posvány maga,
mit feledtetni képes csak az együvé tartozás kapcsa.
Citromfű és jázmin, ugye tudod…?
Ha eszembe jut is csak rád gondolok.
Légy oly közel, s mégis oly távol,
örökké szívembe zárlak mától.
Barack nektáros zamata,
s frissen nyírt fűnek édes aromája,
a méz buggyanó lépe,
mit meg ne érne…
Múzsám lehetne a rekkenő Nap,
a fénylő Hold, és a Csillagok,
mégis számomra ez te vagy,
és ettől igazán boldog vagyok.
Mikor a harang szólott a völgyvidéken
is csak rólad merengtem igazán,
hogy foghatnám két kezed erősen,
s magamhoz karolhatnálak a természet lágy alkonyán.
És mint a tajtékos szikla csorbult élén a szikra,
ahogyan cseppen az élet bíbora,
a vörös fonal közöttünk szabad,
ha közelebb engeded hozzám magad.
Keresem a szavakat, mit lelni nem egyszerű,
nem szívesen lennék most könnyelmű,
mert lelkem őszinte és vágyó,
magam mellett tudni lenne oly jó.
Vallomás-e ez, s hogy eme utazás ezért ment-e végbe?
Tudója ki más volna, ha nem én,
szívem kitártam, és beeresztvén
fogadlak hű kegyembe.
Igaz emberre leltem általad,
kívánni sem lehetne igazabbat,
s ha csak mosolyodra gondolok éppen,
apró könnycsepp gyűlik szemgödröm csücskében.
Feldereng a patak, a vízibolhák, és a csipkézett lombok nesze,
ahol történetembe buzgón kezdtem bele,
s mostanra szívem hangosabb ütemben ver,
csordultig telt tiszta szeretettel.
Gondolhatnék egy bús jövőre,
de én bízom váltig benne,
hogy én a tiéd, és te az enyém
leszel mindörökre.
Hogy semmi soha közénk majd nem áll,
s hogy a bizalmunk, hitünk egymásban soha el nem száll.
Olyan útra léptettük egymást magunk által,
amiért mindkét szív felelősséget vállal.
Oly rövid idő alatt, oly sok mindent éltünk meg, igaz?
Tán nem is gondoltuk volna míg az
élet össze nem kovácsolt minket,
és egymáshoz nem fűzte személyes hitünket.
S míg az apátok ódon fái alatt
megpihennek a gondtalan galambok,
mi egymásra emlékszünk, mialatt
telnek a gyorsan múló pillanatok.
Még ha sivatagi drágakövek is tűnnek fel,
a legjobb idő az, mit rád szánva tölthetek el.
Nincsen már ki mást keressek,
Mert téged tiszta szívemből szeretlek. |
|
|
- szeptember 25 2011 17:33:08
Vyvyen!
Hát nem semmi a versed, gyönyörű szerelmi vallomás!
Gratulálok: Pircsi |
- szeptember 25 2011 17:38:58
Köszönöm szépen! Az a legszebb, hogy be is teljesült a szerelmem! |
- szeptember 25 2011 18:51:04
Köszönöm, hogy olvastad! |
- szeptember 25 2011 20:50:08
Én is gratulálok! Többnyire tetszett a versed!
Üdv:
Delfinke |
- november 13 2011 19:11:05
Szerintem prózai alkat vagy. |
- december 24 2011 10:05:35
egyáltalán nem... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2025. január 29. szerda,
Adél napja van.
Holnap Martina, Gerda napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
