Sötét kis szobában, száz fehér gyertya,
a falon az id? futva jár,
bágyadt tekintet villan át a fényén,
s a haldokló test még új csodára vár.
Zokogó anya könnye hull az ágyra,
hite már régen romjaiban áll,
szíve dobbanásának vágya ami hajtja,
s a végtelen, mi olyan messzejár.
Visszaemlékszik a boldog évekre,
mikor még kisfia karját fonta át,
és csókokkal borította éjszakánként,
selymesen puha, meleg homlokát.
Felidéz egy képet, mit soha nem feled,
mikor gyermeke megfagyottan állt,
mert kölcsönadott nagykabátja
egy lázas kislányon gazdára talált.
Most fejét hajtva könnyével küzd,
egy imát mond a betegért,
s a szürkévé vált fehér falon, Jézust
véli látni, ki könnyet ejt
a gyermekért.
