Nézem az égboltnak ragyogó tengerét,
el?zöm magamtól gondjaim fellegét.
Szabaddá engedem megfáradt szellemem,
szárnyalva hajózok a csillagtengeren.
Csalogat a csillagoknak pislákoló fénye,
búcsút int a földi világ sokmilliárd lénye.
Elrugaszkodtam a földt?l, a messzi végtelenbe,
színt varázsol a sok csillag szürke életembe.
Képzeletem elszabadult, s messze-messze szárnyal,
a szellemem találkozik néhány sötét árnnyal.
Gonosz árnyak taszítanak a szédít? mélybe,
de lelkem belekapaszkodik a süvít? szélbe.
Visszaemel a magasban úszó felh?k fölé,
s visszatérek, fel az égbolt ékszerei közé.
Szállok köztük szélsebesen, angyalokat látok,
fényár lebeg körülöttük és feléjük szállok.
Így szól egy hang: Hé, kishaver, térj vissza a földre!
Szállj már le a felh?k közül, s nézzél lassan körbe!
Majd meredten és bágyadtan lassan körbelesek,
s hirtelen egy más világból jól pofára esek.
Jó kis vers, gratulálok.
