Napkorong

ISMERETLEN KÓBOR BARÁT/unk/om

Ismeretlen kóbor barátom
Ezt a pár sort most (nem csak) Terólad írom.

Belegondoltam megannyiszor
Mikor ehetnék, de nincs étvágyam;

Mily sok élőlény kóborol, szenved,
Éhezik e világban.

A megmaradt ételt
Hová (kukába) tegyem?- Szívem megszakad!

Arra gondoltam hát, hogy összegyűjtöm,
Kinéztem egy Fát, melynek tövébe öntöm...

...Aztán figyelek...
Eleinte nem láttam senkit, semmit,
Csak azt, hogy mit odahordtam
Mindig eltűnt utolsó morzsáig.

Vittem újra újabb adagot,
Kíváncsi voltam;
Ki lehet az? -ki "általam"-jóllakott...
(Ugyanis láttam /tappancs/ lábnyomot)

Ki lehet az? -Hátha Barátom lenne...
...De hiába leskelődtem,- Kilétét titok fedte.

Már-már megszokásból vittem a maradékot,
Nem kíváncsiskodtam többé, kiöntöttem

S hipp-hopp;

Már ott sem voltam...
Ehhez az étel-hordozáshoz
Oly annyira hozzászoktam;

Hogy még az asztal morzsáit is
Zacskóba sepertem,
Majd gondolkodás nélkül (ösztön táplálékként)
Továbbra is a Fa tövébe tettem.

Egyik téli este, zord sötét hidegben
Sietvén melegre,... a zacskót
ismét ürítettem...

Bámultam a Holdnak sarló alakját
Melegségre vágytam!...
Úgy dideregtem, mint kinek elvették kabátját.

Egyszer csak megcsúsztam...
S a Hold helyett a Földet néztem,
Jeges-hideg sötétség...
Magamban mérgelődtem.

De lám-lám: Fény!
Két fénylő szem!

Egy (barna színű, azonosíthatatlan) kutyakeverék
Szaladt el mellettem.
Lassított is, majd arcomba bámult úgy,
Hogy szinte megdermedtem.

Utánafordultam, még nem tudtam miért...
Mennybéli Atyánkhoz fohászkodtam
Érte kegyelemért.

Belegondoltam:
Mit nyavalygok, hogy én fázom...
...Holott nekem VAN téli kabátom.

A négylábú célirányosan szaladt a Fa tövéhez......
Megköszönte a szemével
(hiszen a "szemembe" nézett!)-
-De siet, mert éhes- gondoltam.

Azóta is a Fa + én összetartunk
Együtt tápláljuk ISMERETLEN KÓBOR BARÁTunk...