A tündérek ilyenkor felélednek,
a harmatokon sütkéreznek,
életre keltik a vizet, a leveg?t,
el?zik a bánatot, a fekete es?t.
Közéjük léptem s elfeledtem,
az érzést melyt?l megdermedtem,
a fekete vért, mellyel megmérgeztek,
a halálomat, mit megszenvedtem.
Az érzést, mi láncot dobott lelkemre,
a hangot, mi a mérget oltotta a szívembe.
Elfeledtem az elmúlt pár hónapot,
a gyötrelmet, mi naponta szorongatott.
Keze nyomát ?rzi a lelkem,
de boldog vagyok, mert mindezt örökre elfeledtem.
Most már én is a harmatokkal ébredek
s éjjelente a csillogó szárnyamra fekhetek.
Nem fél t?lem a Hold s a csillagok,
a fák között nesztelen szárnyalhatok,
csillámporral sebeket s bánatot gyógyítok,
meghaltam emberként : de mégis.. : boldog vagyok.
